2017. január 13., péntek

Cassandra Clare: Csontváros

Fülszöveg:
Gyilkosság ​​tanúja lesz – a tizenöt éves Clary Fray aligha számít erre, amikor elindul a Pandemonium nevű New York-i klubba. Az elkövetők: három, különös tetoválásokkal borított és bizarr fegyverekkel hadonászó tinédzser.
A holttest aztán eltűnik a semmibe. Nehéz kihívni a rendőrséget, ha a gyilkosok mindenki más számára láthatatlanok, és semmi, még egy vércsepp sem bizonyítja, hogy egy fiú meghalt. De fiú volt-e az áldozat egyáltalán?
Így találkozik Clary először az Árnyvadászokkal, akik azért küzdenek, hogy megszabadítsák a földet a démonoktól. Közülük való az angyali külseje ellenére igazi bunkó módjára viselkedő Jace is. Clary egyetlen nappal később, akarata ellenére már bele is csöppen Jace világába: édesanyja eltűnik, őt magát pedig megtámadja egy démon. De miért érdekelne egy démont két olyan hétköznapi mondi, mint Clary és az édesanyja? És hogyan tett szert Clary egyszer csak a Látásra?
Az Árnyvadászok tudni akarják…

Értékelés:
(VIGYÁZAT, SPOILER VESZÉLY!)
   Sose fogom megunni ezt a történetet. Egyszerűen fantasztikus. Cassandra Clare egy csodálatos világot teremtett meg az olvasóinak. De ne szaladjuk annyira előre.
   Clary karakterét az elején kicsit túl átlagosnak gondoltam. Csak egy egyszerű lány volt a szembe, aki egy olyan világba csöppent, ahová nem gondolta volna. Bevallom még idegesített is a viselkedése, de ahogy olvastam tovább a könyvet egyre jobban kezdtem megérteni. Hiszen ki örülne egy ilyen titoknak? Főleg, ha tulajon édesanyjáról van szó. Viszont a történet közepe/vége felé úgy gondoltam tényleg egy remek főszereplő, ugyanis kezdte elsajátítani az Árnyvadász képességeket és sokkal - már bocsánat a szóhasználatért - tökösebb lett.
   Jace abszolút befutó volt nálam. Szerettem magabiztonságát és azt, hogy nem fél kimondani azt, amit gondol. Természetesen néha túlságosan is őszinte, bunkó és akadékoskodó, de szerencsére Clary (vagy Simon) soha sem halasztotta el az alkalmat, hogy visszavágjon neki. Azonban megmutatkozik egy gyengébb énje is, főleg mikor a gyerekkoráról beszél vagy épp Claryvel van.
   Alec és Isabelle karakterét nem is tudom hogyan jellemezzem. Az ő életük nyílt könyv mindenki számára. Bár Alec titkát senki sem ismeri (egyedül talán a húga), de a történet során az olvasónak is feltűnik valami. Először számomra csak akkor derült ki, amikor egyre sűrűbben viselkedett olyan hidegen Claryvel. Nem értettem, hogy mi baja van. Jó, megzavarta a lány az eddigi „nyugodt” életüket és felborított mindent. Nem értettem, hogy miért érdekli, hogy Jace foglalkozik a lánnyal. Aztán leesett...(nem lövöm le a poént, hátha nem olvasta el még valaki). 
Isabelle Alec ellentétje. Ő sokkal nyíltabb és bátrabb. 
Visszatérve Alechez és Jacehez. Szerettem a parabatai kapcsolatukat. Emiatt feltétlen szeretetet és barátságot éreznek egymás iránt, amit két fiú között a mai világban nem nagyon találunk (kivéve, ha az testvéri). 
   És a végére Simon. Ő...ő olyan semleges figura számomra. Az egyik pillanatban idegesített nyámnyilasága miatt és azért, mert ő is hozzá akart tartozni ahhoz a csapathoz, ahová nem való. Más részről ő volt a megtestesült legjobb barát. Clary ugyanis mindig számíthatott rá.

Most viszont térjünk rá a történetre, ami egyáltalán nem volt unalmas. Sőt, az események csak úgy pörögtek. Cassandra csodálatosan leírta a démonokkal való harcot, a szereplők érzelmeit, illetve a harc jeleneteket. Viszont, ami a legjobban tetszett az az üvegházas jelenet volt. (Tudom, tudom, mindig is romantikus lélek voltam.) Szinte bele tudtam magamat képzelni Clary helyzetébe. Jace valami fantasztikus, kedves és aranyos volt. Azonban az események nem mindig úgy alakulnak, ahogy az olvasó elképzeli. Mint említettem, számtalanszor olvastam ezt a sorozatot, de még minden egyes alkalommal elszomorodom, amikor kiderült a kettőjük közti kapcsolat.

Csillagok száma:
Még szép, hogy maximum!

Kedvenc idézet:

„(…) Ez vagyok én, Clary – folytatta elkeseredetten. – A Klávéhoz tartozom. A véremben van és a csontjaimban. Mondd akkor meg nekem, ha annyira biztos vagy benne, hogy ez nem az én hibám volt. Miért van az, hogy amikor megláttam Abbadont, először nem a harcostársaim jutottak eszembe, hanem te? – Felemelte a kezét, és két tenyere közé szorította a lány arcát. – Tudom… Tudtam, hogy Alec nem úgy viselkedik, mint szokott. Tudtam, hogy valami nem stimmel. De képtelen voltam másra gondolni, mint rád…”

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése