2021. január 23., szombat

Claire Contreras: Üvegszív

   A könyv eredeti címe: Kaleidoscope Hearts
Eredeti megjelenésének az éve: 2015
Oldalszám: 352
Magyarországi megjelenés ideje: 2015
Kiadó neve és helye: WOW, Budapest


Fülszöveg:

Még hányszor fogja összetörni a szívem? Még hányszor kell újra megragasztanom? A bátyám legjobb barátja. Együtt nőttünk fel.
Fiatal lányként ő tanította meg, milyen, ha megérintenek és úgy istenigazából megcsókolnak. Később azt is ő mutatta meg, mennyire fáj, ha elveszítünk valakit, aki közel áll hozzánk. Csak arra nem készített fel, hogyan birkózzak meg a kínnal, miután összetörte a szívem.
És most újra eljött értem, úgy néz rám, mintha fel akarna falni. Szinte minden ellenünk szól, és csak egy dolog mellettünk. A szerelem. 
Felkavar. Elringat. Megtanít harcolni az érzésért, amiért érdemes.


       Az első könyvem a kiadótól nem más volt, mint Amanda Maxlyn Mi lesz velem? című regénye, ami a mai napig könnyeket csal a szemembe. Magával a könyvvel 2016-ban találkoztam először és rögtön kedvencem lett a történet. Tavaly augusztusban sikerült újraolvasnom és ugyanazt a hatást érte el nálam, mint legelső alkalommal. Audrey története szomorú volt, amibe az írónő néha reményt szikrákat keltett, s amit a következő pillanatban le is rombolt. Ugyanakkor csepegtetett bele némi romantikát is, ahol megkavarta a szálakat és rengeteg akadály állított a szerelmes pár elé. S amikor azt hitte a gyanútlan olvasó, hogy minden rendben lesz a meggyötört sorsú lány életében, egy újabb tör döf mindenki szívébe. 
Azt hittem, hogy valami ilyesmire számíthatok Claire Contreras könyvében, amikor elolvastam a fülszöveget. Reménykedtem, hogy egy fiatal lány összetört szívének maradványainak megtalálásáról és összerakásáról fog szólni a történet. Azonban tévedtem. Erre csak az első fejezet elolvasása után döbbentem rá.

     A Prológus mindössze fél oldalból állt, de rögtön belopta magát a szívembe. Hiszen visszahozta azokat a gyermekkori emlékeket, amikor azt hittem, hogy egy toronyba zárt hercegnő vagyok, aki csak arra vár, hogy a hercege megmentse őt. 

Az első fiú, akibe beleszerettem, folyton királyokról és királynőkről, háborúról és békéről szóló történetekkel etetett. Meg persze azzal, hogy őszintén reméli, egy napon a páncélos lovagja lehet valakinek. Én pedig vele együtt éltem át a késő esti kalandokat, miközben figyeltem, ahogy élénken csapkod a kezével mesélés közben, és imádtam, ahogy zöld szeme megcsillant, amikor nevettem a viccein.”

Ugyanakkor a végén ott volt egy felnőtt nő véleménye is erről az egész tündérmeséről, aki sok mindent átélt. Igaz, Estelle csupán a húszas éveinek elejét taposta, mégis kétszer törték össze a szívét. Az első alkalommal egy olyan fiú tette, aki sokat jelentett a lánynak. A lelkitársa volt, akivel megoszthatta minden egyes aggodalmát és fájdalmát. A második alkalommal a vőlegénye zúzta porrá a darabokat. 


     Estelle Reubent eleinte egy megtört nőnek láttam, aki próbálta összeszedni életének darabkáit. Egy váratlan esemény miatt elvesztette szeretett vőlegényét. Ezt nehezen feldolgozva igyekezett változtatni eddig mindennapjain. A bátyához költözött, aki tárt karokkal fogadta őt a házába. Szerintem Elle szerencsés a családjával kapcsolatban más könyvbéli karakterrel ellentétben. Hiszen a szülei mindenben támogatták őt. Örültek a tehetségének, dicsekedtek a lányuk sikereivel, ugyanakkor próbálták őt terelni a helyes út felé. Főleg, amikor Wyatt - a lány halott vőlegénye - bekerül az életébe. Ezek mellett egy szerető nagy testvért is kapott Victor Reuben személyében. Igaz, a srác egy nőfaló volt, de Estelle mindig számíthatott rá. Fiatal korában mindig mellette állt, megvédte a bajtól, de mind egy rendes testvér sokszor piszkálta is őt a haverjaival együtt. Azonban ebben a nehéz időszakban a lány reménykedhetett  abban, hogy Victor a segítségére siet. Ugyanis a férfi próbálta előcsalogatni abból a letargiából, ami körbe lengte Estellet. 
Azonban a történet során Elle nemcsak védtelen oldalát mutatta meg, hanem az erős és olykor makacs természetét is. Valamint azt is megtudhattam róla, hogy nagyon tehetséges volt művészként. Hiszen mintahogy a regény címe is mutatja üvegszíveket készített.
     Ezzel ellentétben a másik könyvbéli fő karakter nem volt annyira szerencsés. Oliver Hart hiába remekelt orvosként és nőcsábászként egyaránt, a múltjában foltok voltak. Olyan családba nevelkedett, ahol szülői szeretetett nem kapott. Egyetlen személy, akire számíthatott nem más volt, mint tulajdon nővére, Sophie. Ezért volt családi minta, példakép számára legjobb barátjának, Victornak a családja. Ugyanis a Reubent házaspár pont olyan szeretettel törődtek vele, akárcsak tulajdon gyermekeikkel. S bár hiába volt egy pozitív példa a férfi életében, mégis úgy döntött, hogy csak is a céljainak és a munkájának fog élni. Elérte, hogy ne nélkülözön, valamint hivatásában is kitűnő volt. Ő pedig ezzel meg volt elégedve addig, amíg Estelle újra szingliként meg nem jelent előtte. 

Azonban a történetben nemcsak ők ketten kaptak szerepet. Hiszen ott volt a már olyan sokszor emlegetett báty, vagyis Victor. Azt hiszem, hogy Estellen és Oliveren kívül ő a másik olyan karakter, akit igazán megismerhet az olvasó. Victor Reubent ügyvédként dolgozott, és olyan a természete volt, mint Olivernek. Igaz, az ő háta mögött ott van egy példamutató család, mégis úgy viselkedett a nőkkel, mint legjobb haverja. Azonban jó pont nála, hogy egy remek testvér szerepét töltötte be. Mindent megtett Elleért és nem félt az öklét sem használni, ha a húga becsületéről volt szó. 
Noha Jensen és Mia neve is sokszor felbukkant egy-egy fejezetben, mégsem éreztem azt, hogy jelentős szerepük lett volna. Ahogy Bobbynak sem, akit a történet elején ismerhettem meg. Ott voltak, de csak töltelék karaktereknek mondanám őket. Csupán egy-két morzsát dobott oda nekünk az írónő róluk és ennyi volt az egész. Nekem úgy tűnt, mintha csak azért rakta volna bele őket a regénybe, hogy a főhőseink másokkal is találkozzanak, ne csak egymással.
És végül elérkeztünk ahhoz a szereplőhöz is, aki csak "szellemként", de jelen volt a könyvben. Ő nem más, mint Wyatt, Estelle halott vőlegénye. A férfi művészként elég elismert és híres volt. Szeretett utazgatni, újdonságokat kipróbálni és szörfözni. Azonban egy nem várt pillanatban hirtelen megállt a szíve és elhagyta szeretteit, örökre. Mégis elég sok mindent meg tudhattam róla. Jóval idősebb volt Estellénél, s ezt ki is használta. Elég gyakran irányította a lány életét, amit Elle úgy fogott fel, mintha a szeretett férfi tanácsokat adott volna neki. Azonban a kívülállóknak is feltűnt, hogy Wyatt inkább befolyásolni akarta a tudatlan lányt. Illetve lehet, hogy Elle szerette a férfit, mégis inkább olyanok voltak, mint mentor és a tanítványa. Hiszen a férfi inspirálta Estellét arra, hogy üvegszíveket készítsen. Ennek ellenére nekem ellenszenves karakter volt. S ez meg is mutatkozik a halála után is a lány életében.

     
     Szeretem az olyan történeteket, amelyek a jelenben játszódnak, de olykor vissza-visszatekinthetek a múltba is. Az Üvegszív pedig pont ilyen volt. Először Estelle szemszögéből olvashattam, aki a jelenbe eseményeit tárta elém, de aztán Oliver gondolataiba, emlékeibe nézhettem bele, amikor Ellevel közös múltjukról volt szó. Érdekes volt, ahogy a két fiatal viszonyult egymáshoz. Egy részből ott volt a vonzalom mindkettőjük részéről, másrészről - főleg Oliver feléről - a baráti hűség, amit Victor barátsága miatt érzett.  Ezért mondható az a kapcsolatukra, hogy se veled, se nélküled. Hiszen egymással akartak lenni, mégsem tudtak igazán a másik mellett teljes vállszélességgel kiállni. Ugyanis ott voltak Estelle szívében a múltbéli sérelmek és sebek, valamint a gyász, amit a halott vőlegénye miatt érzett. Oliver életében pedig a régi, megszokott vissza sem nézek a hátam mögé érzés. 
A regény eleje nagyon tetszett. Szépen fel volt építve, megismerhettem Estellet és Olivert, valamint néhány karaktert is. Viszont nekem a történet felénél olyan érzésem volt, mintha az írónő kezdte volna megunni az egész sztorit. Olyan karakterek bukkantak fel hirtelen, akikkel eddig nem találkoztam. Igaz, elmagyarázta, kik is ők valójában, de annyira jelentéktelennek tűntek. Valamint az utolsó fejezetekben folyton ugrált. Egyszer, hol Elle szülővárosában voltunk, hol New Yorkban vittük az eladott festményt, hol pedig ismét otthon. Ez nagyon zavaró volt, mert nem tudtam, mégis mi folyik a történetben. Viszont Oliver és Elle története szép lezárást kapott, aminek nagyon is örültem.

Csillagok száma:


Kedvenc idézetek:

„–– (…) a szívnek jár egy második esély. Igen, lehet, hogy megint összetörik, de mivel egyszer már darabjaira hullott, a zuhanás másodjára talán már nem lesz olyan fájdalmas.”

„Az élet rövid, kegyetlen, fájdalmas, és olyan gyorsan elragadja a szeretteinket, mint amilyen gyorsan az életünkbe hozta őket, de ettől még gyönyörű.”

„– Néha sok mindent feladunk azokért, akiket szeretünk – mondja apa. – Nehéz tudni, mikor jön el az a pont, ahol már muszáj megállni, mert amikor szeretsz valakit, úgy érzed, helyes, ha mindent feladsz érte.”

2020. október 31., szombat

Jus Accardo: Touch – Érintés

A könyv eredeti címe: Touch
Eredeti megjelenésének az éve: 2011
Oldalszám: 366
Magyarországi megjelenés ideje: 2013
Kiadó neve és helye: Könyvmolyképző, Szeged


Fülszöveg:

Mikor ​egy idegen fiú száguld le a patak melletti töltésen, és épp a lába előtt ér földet, a tizenhét éves adrenalinfüggő Deznee Cross úgy dönt, kihasználja a lehetőséget, hogy felbosszantsa apját, ezért hazaviszi a titokzatos, jóképű, jégkék szemű srácot. De valami nem stimmel Kale-lel. Dez cipőjét hordja a zuhany alatt, lenyűgözik az olyan tárgyak, mint egy DVD, vagy egy váza, és mintha attól tartana, hogy a lány egy érintésétől elporladna. De egyszer csak megjelenik Dez apja, fegyverrel a kezében, és jóval többet tud Kale-ről, mint kellene. Dez rájön, hogy sokkal több van a fiúban – és az apja „ügyvédi irodája" is más – mint az elsőre látszott. Kale a Denazen részvénytársaság rabja volt – egy szervezeté, amely összegyűjtötte a „különleges" gyerekeket, akiket csak a Hatosnak neveznek, hogy fegyverként használja őket, egy egész életen át. Á, igen, és az érintése? Az halálos. Dez és Kale mindenre elszántan csatlakozik a Hatoshoz, hogy legyőzzék a Denazent, mielőtt azok kapják el őket és Dez apja rájön a legnagyobb titokra. A titokra, melyet Dez egész életében meg akart óvni. A titokra, melyért Kale ölne, hogy megóvja. 


Az egyik kedvenc műfajom a fantasy. Szeretem az olyan történeteket, amelyek egyediek vagy valami váratlan esemény történik a főhősök életébe. Az Érintés számomra pont ilyen volt. Tele volt váratlan fordulattal, izgalmas részekkel, vagány lány karakterrel és rejtéllyel. Ezek mellett az sem elhanyagolható, hogy a könyvet már egy ideje kiszemeltem. Igaz, mint az előző bejegyzésben is megemlítettem, nem szeretek rögtön belekezdeni a nagyon felkapott regényekbe. Az Érintés is pont ebbe a kategóriába tartozott, ezért tologattam egy jó ideje. Azonban az utóbbi időben elég sokszor láttam a könyvsorozat nevét, így felfigyeltem rá. Nem értettem, miért szeretik annyian. Végül belekezdtem.
Jus Accardo valami teljesen mást alkotott. Már a fülszöveg olvasása közben tudtam, hogy el fog térni az eddig olvasott könyvektől. És nem tévedtem olyan sokat, mert az első fejezetnél úgy éreztem, ez az én történetem.


A főszereplőkről volt egy alap elképzelésem. Azt hittem, Kale lesz a hős, a megmentő, a nagyszájú karakter, aki megállíthatatlan, míg Dez apa pici lánya, aki több figyelmet követelt tetteivel édesapjától. Azonban hatalmas tévedés volt előre megítélni a karaktereket. Igaz, Dez mindent azért tett, hogy az apjából kicsikarjon némi figyelmet, mégsem volt az az elkényeztetett lány. Inkább vad teremtésnek mondanám. Kevés barát kapott szerepet az életében, de annál több kaland. A legjobb haverja, Brandt volt, az unokatestvére. Benne bízott meg, tudta a lány összes titkát. Egyet kivéve. Deznee életében akadt egy olyan rejtély, amit senkinek sem mert elárulni. Ugyanis veszélyes volt, és ha valaki meg tudta volna, annak akár következményei akadhattak. 
Ennek ellenére Kale egész életében egy olyan helyen lakott, ahol megszabták neki mit csináljon. A napjainak minden egyes percét úgy alakították, hogy felügyelői kénye-kedve szerint cselekedjen, amiért nem kapott mást, csupán fájdalmat és egy nagy adag szégyent fizetségül. Nem tartozott sehová, nem voltak barátai, csupán egyetlen emberre támaszkodhatott, aki mindent megtett azért, hogy a fiú ép gondolkodású maradjon.

Ami a legjobban tetszett, az a két fiatal találkozása volt. Hiszen ki gondolta volna, hogy két eltérő személyiségű és háttérrel rendelkező tinédzser egyszer csak úgy összefut egymással? Igaz, Deznee helyében hátra arcot vágtam volna és otthagytam volna szegény Kale-t, ahol van. Ám nem akárki a főhősnőnk. Deznee Cross inkább ebben a lehetőséget látta, mint a menekülést. Meghozott egy döntés, ami nemcsak az ő életét forgatta fel fenekestül, hanem mindenki másét is. Hiszen ki gondolta volna, hogy amikor meglátja Kale-t az apja, egyszerűen fegyvert ránt? Deznee teljesen összezavarodott, főleg akkor, mikor Kale megragadta őt és azzal fenyegette az apját, hogy megöli őt. Én a lány helyében ott helyben összeestem volna, de Jus Accardo nem ilyen karaktert képzelt el főhősnőnek. Ugyanis Dez egyszerűen csak megfogta a fiú kezét és elszaladt vele együtt, s innentől kezdve mindennapjaik nemcsak veszéllyel, hanem kalandokkal bővültek. 
Számomra itt kezdett még érdekesebbé válni a történet, hiszen mind a kettőjüknek menekülni kellett. Vagyis főleg Kalenek, de a lány előszeretettel segített benne neki, annak ellenére, hogy minden utcában egy-egy ellenség foglalt helyet. Sohasem tartózkodhattak hosszabb ideig egy helyen. Azonban rengeteg minden kiderült, nemcsak Dez, hanem az olvasók számára is. 


Az Érintés tele van titkokkal és fondorlatokkal, viszont a romantikus szál sem hiányzik a történetből. Ez azonban nincsen annyira felnagyítva szerintem. Igaz, Dez és Kale kapcsolata még csak az első kötetben kezd kialakulni, valamint a srác először tapasztalja meg, mi is a szerelem, aminek két nyomós oka van. Az egyik, hogy képessége miatt nem mert senkit sem megérinteni, ugyanis következményei lettek volna. A másik ok, hogy bezárva élt. Nem találkozott nagyon vele egykorú lányokkal. Ha mégis, azok pont úgy éltek, mint ő. Kalitkába zárva és parancsokat teljesítve. 
Dez vele ellentétben megtapasztalta az igazi szerelmet, ami csalódással végződött. Mégis, kész volt talpra állni és szembenézni azzal a személlyel, aki összetörte a szívét, csakis azért, hogy megmentse kettőjük életét. Őszintén bevallom, Alex nem volt a kedvenc karakterem. Túlságosan is nagyképű és bukó stílusa volt, amit nem szerettem benne. Ezek mellett valahogy azt éreztem, hogy nem lehet megbízni benne. Sunyi alaknak tartottam, és azt hiszem, nem is tévedtem sokat. 
Kale-n, Dezneen és Brandten kívül más felbukkant karaktereket nem kedveltem meg. Ők hárman az első pillanatokban kedvessé váltak a számomra és végig izgultam a történetüket. Igaz, az utóbbi sorsa miatt kicsit elszomorodtam, de amikor ismét felbukkant, nagyon megörültem neki.
S ha már a karaktereknél tartunk, nem hagyhatom ki a sorból Dez apját, Marshall Crosst sem, aki - hogy Kale szavaival éljek - maga volt az ördög. Egyáltalán nem törődött az emberek érzelmeivel. Csak törtetett előre és nem érdekelte, ki hal meg vagy esetleg kinek okoz fájdalmat. Még a saját lányát is képes lett volna feláldozni a saját önös érdekeiért, nemcsak feleségét, akire alanyként gondolt. 

Kétség kívül Jus Accardo nagyszerű író. Engem elképesztett ezzel a könyvével, hiszen nemcsak a szerelem volt központban, hanem a csalódás, az ármány és a kétségbeesés is. Hiszen ki tudott volna nyugodt helyzetbe maradni, amikor az élete a Denazen kezében volt? Igaz, Deznee próbálta aláásni apja tekintetét és bizalmát azzal, hogy beépült a csoportba. Eleinte sikerült is neki, de hatalmas árat fizetett vele, ugyanis nemcsak ő használta ki az apját. Sőt, véleményem szerint az irányítás kicsúszott a kezei közül, amikor felfedte a legnagyobb titkát Marshall előtt. 
És a történet utolsó fejezetei csak hab volt a tortán. Nem hittem volna, hogy így be lehet fejezni egy kötetet. Annyi minden történt, hogy csak kapkodtam a fejemet. Próbáltam lassan olvasni, hogy elnyújtsam az élményt, de nem lehetett. Ugyanis amint megkezdődött a harc nem volt megállás. Az oldalak pörögtek, az események elérték a csúcspontjukat. Senki sem maradt ki a harcból, s amikor vége lett, az eredmény döntetlen lett. De nem bánom, hiszen a folytatás szerintem, nemcsak a szereplőknek, hanem nekünk, olvasóknak is izgalmas részekkel fog elvarázsolni. (Viszont annak örülök, hogy nem függővéggel zárult az első kötet.)

Csillagok száma:


Kedvenc idézetek:

„Én voltam az utolsó ember, akinek kiselőadást kellett volna tartania a jóról és a rosszról.”

– Na, még mindig nem akarsz beavatni, hogy kik voltak azok az alakok a csini kis balett-trikóban? – Az ajtózárral bajlódtam. Ez a rohadék mindig beragadt. – Talán felbosszantottál egy csapat balett táncost?”

„ Apa töprengett, de éreztem rajta, hogy feszült. (…)
 – Ennek még nincs vége. 
– Hadd találjam ki! Visszajössz? Rúgd ki, bárki is írja a szövegeidet!”

2020. október 8., csütörtök

Tricia Levenseller: Daughter of the Siren Queen

 Eredeti megjelenésének az éve: 2018 
Oldalszám: 342
Kiadó neve és helye: Feiwel and Friends, New York


Fülszöveg:

Alosa's mission is finally complete. Not only has she recovered all  three pieces of the map to a legendary hidden treasure, but the  pirates who originally took her captive are now prisoners on her  ship. Still unfairly attractive and unexpectedly loyal, first mate  Riden  is a constant distraction, but now he's under her orders. And she takes great comfort in knowing that the villainous Vordan will soon be facing her father's justice.
When Vordan exposes a secret her father has kept for years, Alosa and her crew find themselves in a deadly race with the feared Pirate King. Despite the danger, Alosa knows they will recover the treasure first . . . after all, she is the daughter of the Siren Queen.


Nem tudom, ki hogy van vele, de én nem bírtam tovább. Fogalmam sincs, mikor fog megjelenni a könyv magyar nyelven, azonban nem tudtam ellenállni a kísértésnek. Érdekelt, hogyan fognak tovább zajlani Alosa és Riden kalandjai. Így hát belekezdtem a folytatásban, de az eredeti nyelven. Bevallom, egy picit meggyűlt a bajom az angol nyelvvel. Eléggé ellustultam az elmúlt hónapokban. Az angol sorozatokat eredeti nyelven néztem, de magyar felirattal. A nyelvkönyveket hanyagoltam és mindig a magyar nyelvű regényekért nyúltam. Ez meg is látszott, ugyanis gyakran kellett szótár után nyúlnom egy-egy sornál, mert nem értettem az adott szót, és így a mondat teljesen értelmetlenné vált számomra. Így kissé lassan ment az olvasás, viszont nem rontotta el a kedvemet. Sőt, ahogy haladtam a történettel, úgy kezdtem izgatottabbá válni. 
Már az első rész, A kalózkirály lánya is megragadott a történetével, mégis nekem jobban tetszett ez a kötet. Sokkal több izgalmat rejtegetett, mint azt vártam volna.


A történet eleje elég érdekesen kezdődött. Az első fejezetben Vordan búvó helyén találhattam magamat, ahol Alosa végre elégtételt vehetett a szigeten történtek miatt. Ennek köszönhetően a lány nemcsak az erejét mutatta meg, hanem azt is, hogy megállja a helyét kapitányként. Hiszen miután elhagyták a helyet, az új helyszín ezúttal az Ava-lee fedélzete volt, ahol sok mindenkivel megismerkedhettem Alosa által. A legénység többsége lányokból állt, de akadt egy-két erős férfi kéz is a hajón. Az egyik kedvenc karakterem a legénység közül a hat éves Roslyn volt, aki nemcsak aranyos kislányként mutatkozott, hanem kivette a részét a munkából. Ezek mellett mindig próbált a legénység teljes tagjává válni, és ennek érdekében Alosa kapitányt is meg akarta fűzni. Azonban ezek a kísérletek mindig kudarcba fulladtak, de a kis Roslyn lelkesedése nem hagyott alább. 
Az első részben már felbukkantak a Sorinda, a Niridia és a Madsy nevek is. Róluk csak egy-egy elejtett mondatot olvashattunk. Ebben a kötetben viszont többet meg tudhattunk a lányokról. Igaz, Sorinda még mindig az árnyékban bujkált, de elég sokszor kilépett a napfényre, hogy segítse kapitányát, akihez mindig is hűséges volt. Valamint, amikor Kearant kellett gatyába rázni, a lány rögtön ott termett és mindent megtett azért, hogy a férfi észhez térjen. Madsy a hajó orvosa összefoltozta azokat, akiknek szüksége volt rá. Ezek mellett nagyszerű barátja volt Alosanak. És remek kijelölt felügyelője Ridennek. Ha fel kellett vidítani Alosat, Madsyre lehetett számítani. Sokszor incselkedett vele, de néha - megválogatva a szavait - elmondta a saját álláspontját egy-egy vitatott témáról. Azonban, aki tényleg megmerte mondani a magáét a kapitánynak, az nem volt más, mint Niridia, aki Alosa helyettesének a szerepét töltötte be. Ő volt az a lány, aki bármikor szembe mert szállni a kapitánnyal és párszor durván kimondta a véleményét. Ha Alosanak kételyei támadtak, Niridiához bármikor odafordulhatott és tanácsot kérhetett tőle. Mindig ott volt mellette, s bármikor számíthatott helyettesére, hűséges jobb kezére a lány. 
 
Mi történik Alosa és Riden kapcsolatával a kötetben? Amikor befejeztem a regényt, a molyon végig böngésztem az adatlapjára írt véleményeket is. Sokan nem szerették, hogy visszamentek a kezdetekhez. Azonban nekem ez tetszett benne a legjobban. A könyv ugyanis nem változott nyáltengerré. Valamint Riden helyében én is kételkedtem volna a lányban, hiszen elárulta őt. S bár nem fogadtak örök hűséget egymásnak, mégis az első kötetben kezdett valami kialakulni közöttük, amit Alosa ezt akaratlanul romba döntött a küldetésével. Így újra odajutottak, ahol elkezdődött minden. Riden továbbra is játszott Alosa idegeivel, a lány pedig ugyanezt tette a fiúval. Szerettem a civódásaikat, hiszen ez vitt humort a történetben és nem engedte, hogy unatkozzak  olvasás közben. Bár, a könyvben történt események sem hagyták ezt. 


Tricia Levenseller eseménydús cselekményekkel lepett meg. Alosanak már nemcsak Ridennel kellett megküzdenie, hanem a saját apjával is, aki nem várt titkokat rejtegetett a rejtekhelyén. S amikor erre fény derült, egy világ omlott össze a lányban, mert egykor bízott az édesapjában és hitt benne. Ezért elárulta a kalózkirályt, ami miatt neki és az Ava-lee legénységének menekülnie kellett. Azonban nem ez volt az egyetlen veszély a számukra, amellyel szembe kellett nézniük. Ugyanis az útjuk során rengeteg szerencsétlenség történt velük: viharba kerültek, a hajójuk megsérült, elvesztették legénységük néhány tagját, szomjaztak. 
Ugyanakkor Alosanak nemcsak ezekkel a nehézségekkel kellett megküzdenie. Hiszen másik énje egyre kezdett felül kerekedni rajta, amikor vízhez ért. Olykor-olykor csak nagy erőfeszítések árán tudta szirén erejét visszaszorítani. Viszont itt jött a képbe Riden, aki segített Alosanak kordába tartani képességét. A fiú nagy hatással volt a lány emberi lényére, aminek köszönhetően Alosa észnél tudott maradni. 
A harmadik dolog, ami a lányt nyomasztotta az a lelkiismeretfurdalás és a gyász volt. Ugyanis ez a kalandjuk rengeteg áldozatot vitt magával. A legénységének fele elveszett, ami miatt magát hibáztatta. 

A duológia utolsó része számomra a legnagyszerűebben volt megalkotva. Pörgős, humoros és romantikus történetet olvashattam, ahonnan a fantasy elemek sem hiányozhattak. Az írónő néha kiszámíthatatlan és váratlan eseményekkel fűszerezte meg történetét. Hiszen az első részben csak megismerkedhettünk a szereplőkkel, illetve meg tudhattuk, mit tervez a tengerek rettenhetetlen kalózkirálya. A második kötetben azonban kiteljesedettek a tervei, csupán egyetlen dologra nem számított: hogy az egyetlen lánya áruló lesz. Így Alosa versenyt futott, vagyis inkább hajó versenyzett az apjával és az idővel is. Vajon melyikük ért először a Szirének szigetére? Ki szerezte meg a kincset? De a legfőbb kérdés szerintem mindenki számára: Alosa vajon találkozott az édesanyjával?
Nos, ezek mind-mind kiderülnek a történetből. Én csak ajánlani tudom a könyvet mindenki számára. 


Csillagok száma:


Kedvenc idézetek:

„My stomach drops at our salvation right ahead of us, our doom right behind us. We cannot have one without the other.”

„- How did we turn out the way we did when such horrible men raised us? - I wonder aloud.
- Because we are not our fathers. We saw what evil looked like, and we knew we wanted to be different.

„ - I have twenty-eight excellent girls aboard this ship, and their pasts have shaped them. Just as yours has shaped you. And every single one of them, down to little Roslyn, deserves your respect.”

2020. szeptember 9., szerda

Tricia Levenseller: Daughter of the Pirate King – A kalózkirály lánya

A könyv eredeti címe: Daughter ​of the Pirate King
Eredeti megjelenésének az éve: 2017
Oldalszám: 284
Magyarországi megjelenés ideje: 2018
Kiadó neve és helye: Könyvmolyképző, Szeged


Fülszöveg:

A tizenhét éves Alosa kapitány titkos küldetésre indul, hogy megszerezze a legendás kincshez vezető ősi térképet. Szándékosan elfogatja magát az ellenséggel, ugyanis át akarja kutatni a hajójukat. Alosa könnyedén kifogna a könyörtelen kalózlegénységen, ha nem állna az útjába a fiú, aki elfogta – a meglepően agyafúrtnak bizonyuló és aljas mód jóképű elsőtiszt, Riden. Persze nincs mitől tartani, ugyanis Alosának van néhány trükk a tarsolyában, és egyetlen magányos kalózhajó nem állhat a kalózkirály lányának útjába.
Tricia Levenseller első regénye, A kalózkirály lánya, bővelkedik akcióban, kalandban, romantikában, sőt, még némi varázslat is keveredik a nyílt tengeren játszódó, magával ragadó történetbe.


   Egy ideje már szemezgettem Tricia Levenseller könyvével, azonban eddig soha nem vitt rá a lélek, hogy neki kezdjek. Ennek több oka is volt. Az első, hogy egy ideig kerültem az ifjúsági könyveket. Valahogy úgy éreztem, ezek nem valóak nekem. Viszont pár hónappal ezelőtt ismét visszatértem hozzájuk, aminek nagyon örülök. Hiszen mindig kikapcsolódást jelentettek a számomra, ahogy most is. A második ok, hogy nem nagyon rajongok a kalózos történetekért. Igaz, Jennifer A. Nielsen A szökött király könyvében is ez volt a fő téma, mégsem szeretem őket. A harmadik ok pedig, hogy az elmúlt időben mellőztem a felkapott regényeket. Hisz mit írjak én róluk, ha már oly' sokan elmondták a véleményüket róla? Azonban most nálam is megtört a jég. Hiába olvasható róla sok értékelés, úgy érzem, nekem is el kell mondanom a véleményemet róla. 
Őszintén bevallom, kettős érzéseim voltak, amikor neki kezdtem a könyvnek. Egy részből tartottam tőle, hiszen mi van, ha nem fog tetszeni? Csalódott leszek vagy teljesen időpocsékolásnak fogom tartani az egész? Más részről viszont szeretni akartam, ugyanis Barbival - a Kitablar blog szerkesztőjével - már rengetegszer beszéltünk a könyvről, ami neki nagyon is tetszett. Így miután a projekthez válogattam az ötleteket, megakadtak a szemeim rajta, vacilálni kezdtem. Ugyanis volt már egy kiválasztott könyv, mégis pár perces gondolkozás után lecseréltem erre a kötetre. 
Hogy megbántam? Mi lett a véleményem a regényről, miután befejeztem? Nos, akkor kezdjük is neki.


Alosa karaktere az első perctől kezdve a kedvencemmé vált. Egy határozott jellemű, furfangos és bátor lányt ismerhettem meg személyében, aki nem hagyta, hogy a múltjának az árnyai maguk alá temessék őt. Kiállt a számára fontos legénységéért és önszántából egy olyan tervet hajtott végre, aminek a végén talán ő is az életét vesztette volna. De jellemének köszönhetően, nem így fejeződött be a történet. Azonban nem is vártam mást a kalózkirály lányától. Ugyanis olyan közegben nevelkedett, ahol a kudarc szót nem ismerték. Ha mégis egy véletlen folytán nem sikerült valakinek a küldetés, annak nem várt következményei lettek. Ezért Alosaban fel sem merült, hogy ezt a megbízatást elhibázza. Számos tervet kovácsolt magában, rendesen felkészült, azonban nem számított a fiatalabb Allemos fiú rátermettségére, aki párszor keresztbe húzta a lány szándékait.
Mikor Riden Allemos felbukkant Alosaval együtt én is azt hittem, hogy semmit sem árthat a lánynak. Sőt, nem is tudhatja, mik a tervei az ellensége hajójának fedélzetén. Ám a fiú ezt a feltételezésemet teljesen ledöntötte és eltaposta fényes fekete csizmájával, amikor szólásra nyitotta a száját. Ugyanis Ridenben volt gyanakvás Alosaval szemben. Nem volt olyan tudatlan, mint Draxen, akiből nem kevés önelégültség áradt. Ezek mellett Riden az első tiszt szerepét is megfelelően töltötte be. Tudta, hogyan kell viselkednie a legénységgel, amikor nem figyelte senki őt, valamint mikor Draxen, a bátyja ott volt mellette. 

A kettejük kapcsolata tette érdekessé a történetet. Eleinte ellenségek voltak. Alosa ott tett keresztbe Ridennek, ahol csak tudott, míg a fiú a legjobb tudása szerint ártott a lánynak. Ez az egér-macska harc mindig megnevetetett és izgatottan mocorogtam is miatta. Hiszen ott motoszkált a fejembe olvasás közben egy kérdés: Vajon szerelem lesz ebből a huzavonából? Azonban az írónő nem sietett el semmit. A cselekmény szálait szépen lassan építette fel. Először olvashattuk a két személy egymás iránti ellenszenvét és bizalmatlanságát, majd ez egyre kezdett elhalványulni és átalakulni bizalommá és védelemmé. Hiszen Alosa sokszor keverte magát veszélybe, ami miatt Riden nagyon is aggódott és olykor-olykor kimentette őt a szorult helyzetből. Ám egy idő után egy újabb változás állt be náluk. Már nem érték be azokkal az érzésekkel, mint eddig. A kapcsolatuk egyre mélyebb és mélyebb lett, s ebbe az érzelmi kavalkádba, mint olvasó, én is elsüllyedtem. 
Felemelő érzés volt, ahogy apró lépésekben alakult ki a kettőjük viszonya. Viszont felütötte a fejét a kettőség érzete is. Ugyanis Ridennek bizonyítania kellett Draxen és a legénység előtt is. Nem mutathatta ki, mit is jelent neki a lány. A közönség előtt keményen kellett viselkednie vele, amit Alosa büszkén és hősiesen elviselt a következményekkel együtt. 


A könyv egy cél körül forogott, még pedig a térkép részlet megtalálásán. Erről az ösvényről Tricia Levenseller nem tért le. Csupán óvatosan szövögette a hálóját az események körül és sok-sok plusz szálat tekert köré. Olyan szereplőket alkotott meg, akik nem félnek szembeszállni a másikkal, és akiknek határozott terveik vannak. Ugyanakkor volt a történetben egy kis titok is, ami a végére kiderült. Hiszen Alosa nem egy egyszerű kalóz lány, akinek saját legénység volt a kezében, illetve nemcsak a kalózkirály lányának a szerepében tündöklött. Ő ezek mellett a szirénkirálynő gyermeke is volt, aminek meg voltak a maguk előnyei és hátrányai is. Hiszen ki nem akarta egy olyan képeségű lányra tenni a kezét, mint amilyen Alosa Kalligan is volt? 
A regény cselekményéhez ez a felfedezés, vagy inkább képesség még nagyobb izgalmat adott és újabb kérdéseket vetett fel. Vajon a lány meddig menekülhet valódi lénye elől? Ha elkapják őt, mit akarnak majd vele tenni? És mi haszna van ebből a kalózkirálynak? Hiszen nekem Alosa visszaemlékezéseiből egy ellenszenves, mogorva alaknak tűnt, aki fegyvert akart csinálni a saját lányából. 
Azonban az írónő nemcsak a főkarakterekre fektetett nagy hangsúly, hanem a mellékszereplőkre is. Hiszen ott volt Draxen, aki a hajó kapitánya szerepében tündöklött. Illetve Kearen, aki hiába tartozott Alosa ellenségeinek körébe, mégis, egy olyan szereplő volt a könyvben, akit érdemes megemlíteni. Valamint megjelentek a színen Alosa legénységének néhány tagja is, akik remélem, hogy a következő kötetben több szerepet kapnak.

És végezetül, hogy a felvezetésben feltett kérdésekre válaszoljak: Nem, egyáltalán nem bántam meg, hogy belekezdtem a könyvbe. Bár még most sem rajongok a kalóz történetekért, be kell vallanom, vannak olyan könyvek, amelyekért érdemes félretenni ezt az ellenszenvett. És ez a regény pont ilyen volt a számomra, s mikor elolvastam az utolsó sorokat, örültem, hogy engedtem a csábításnak. S bár kicsit csalódott is voltam, amikor vége szakadt, ugyanis a történetük itt még nem ért végett. A teljes térkép nem került elő, ezért még számos kalandnak néznek elébe. De nem emiatt voltam csalódott. Láttam, hogy már egy ideje tervezve van a második kötet magyar nyelvű kiadása, de még semmi konkrétat nem tudok róla. Kicsit sajnálom, de annyira nem bánkódom emiatt. Hiszen a mai nap elkezdtem a folytatását angolul olvasni és izgatottan várom, hova viszi az útja Alosat és Rident. 

Csillagok száma:


Kedvenc idézetek:

„Mindenkivel történnek rossz dolgok. Az a legfőbb feladatunk, hogy felülkerekedjünk az ilyesmin. Ha pedig nem megy, hát hozzuk ki a legjobbat az adott helyzetből.”

„Erőssé váltam. Így képes vagyok a túlélésre. Nem számít, hogyan jutottam el idáig. Harcos vagyok. Méghozzá a legjobb.”

„– Szállj le rólam! Lenéz rám, pillantása a szememről az ajkamra vándorol. Mégpedig a lehető leglassabban. 
– Biztos vagy benne, hogy ezt akarod? 
– Nagyon is – vágom rá, de valahogy nem olyan ellenségesek a szavak, mint amilyennek szántam őket. Közelebb hajol, orra az enyém mellé kerül. 
– Na és most? – suttogja. 
Beképzelt a rohadék, de azt el kell ismernem, hogy jóképű. Ráadásul forr tőle a vérem, bár főleg azért, mert feldühít. Valójában egész rendes srác, de nagyon nem ezt mutatja magáról. Most akkor összességében mit gondoljak róla?”

2020. augusztus 22., szombat

Phyllis T. Smith: Én, Livia

A könyv eredeti címe: I Am Livia
Eredeti megjelenésének az éve: 2014
Oldalszám: 384
Magyarországi megjelenés ideje: 2016
Kiadó neve és helye: Agave Könyvek, Budapest

Fülszöveg:

Történet ​egy lányról, aki később Augustus császár felesége lett. Majd a Római Birodalom legnagyobb hatalmú asszonya.
Livia Drusilla tizennégy éves korában kihallgatja apját és annak arisztokrata társait, akik éppen a Julius Caesar elleni merényletet tervezik. A fiatal lány éles eszű bizalmassá és apja legfőbb politikai fegyverévé válik. Vonakodva ugyan, de előnyös házasságot köt Caesar hadseregének egyik parancsnokával. Anyjától azt tanulja, egy nő is lehet hatással a közügyekre, és folyamatosan próbálja észben tartani, hogy bár kiváló érzékkel látja át a római szenátus intrikáit, mindig türelmesnek és gyakorlatiasnak kell maradnia.
De a türelemről és a ravaszságról azonnal megfeledkezik, amikor találkozik Caesar fogadott fiával és örökösével, Octavianusszal. A mindössze tizennyolc éves férfi nagy hatalma ellenére szerénynek mutatkozik, és megigézi Liviát, az újdonsült feleséget. Octavianus vagyona és befolyása egyre nő, így Livia családjának szörnyű veszéllyel kell szembenéznie. A lány éles eszét és szívét követve súlyos választásra kényszerül, melynek eredményeként nagyobb befolyása lesz Rómára, mint azt valaha is gondolta volna.

   Az első történelmi romantikus regényemet R. Kelényi Angelika tollából olvastam. Már az első oldalaknál beszippantott az általa írt történet és megkedveltem a műfajt. Igaz, nem gyakran fogok  a kezembe ebben a témában könyvet, mégis, az Enen no Shouboutai projekthez ilyen műfajú regényt választottam. Miért is? Az első ok, az ötös állomás parancsnoka, Hibana hercegnő volt. Mivel ő az animében és a csapatjában a "hercegnő" szerepét töltötte be, ezért eset erre a címkére - vagyis az uralkodó - a választásom. A második ok, hogy valami megfogott Phyllis T. Smith Én, Livia kötetében. Nem a borító, hanem maga a könyv fülszövege. Egyszerűen figyelemfelkeltő volt és titokzatos.  Az sem elhanyagolható, hogy a római korból az egyik - úgy mond - kedvenc császárom kapott szerepet benne, vagyis Augustus. Illetve fő szempont volt az, hogy a szerző legyen ismeretlen számomra, hiszen a projekt lényege, hogy minél több írót ismerjek meg a műveik által. 
  Phyllis T. Smith szerintem nagyszerű történelmi romantikus író, bár eddig csak két könyve jelent meg. Viszont látok benne potenciált. Egyáltalán nem csalódtam benne. Nagyon jól visszaadta ebben a regényében a korra jellemző szépségeket, történelmet és az emberek közötti kapcsolatokat. 


   Mint a címből és a fülszövegből is kiderült, a regény főszereplője nem mást, mint egy Livia Drusilla nevű lány, aki mindössze tizennégy éves a történet elején. Az ő szemszögéből olvashatjuk az életszakaszainak kölönböző cselekményeit és kísérhetjük szemmel, hogy egy tizenévesből, hogyan válik felnőtt nővé.
Livia élete nem egy álom mese. Az apja szeme fénye volt, akit  - ahogy a fülszövegben is olvasható - arra használtak fel, hogy a politikában fegyver legyen. Ezért, hogy hű támogatót szerezzen magának a lány apja a Caesar elleni merényletben, feleségül adta Tiberius Nerohoz. Livia nem tudott megbarátkozni a helyzettel és az sem segített benne, hogy szeretett édesapja meg se hallgatta a tiltakozását. Így minden akarata nélkül egy olyan férfi felesége lett, akit nem szeretett. Hagyta magát a férfi számára, nem tiltakozott tovább. Olykor úgy tűnt, mintha beletörődött volna a sorsába. Azonban Livia ennél okosabb volt. Az apjának hála jó érzéke volt a politikához, szépségével pedig mindenkit megnyert magának. Egy idő után nem csak megszerette az életét, hanem beletanult a háziasszonyok dolgába és barátja lett a férjének is. Fiúkat szült neki és ott segítette Tiberius Nero politikai pályáját, ahol csak tudta. Tanácsokkal látta el, és ha kellett, akkor próbálta a helyes útra terelni. Ezt egy darabig jól is ment, ám feltűnt a képbe Octavianus, Caesar fogadott fia, akit Livia nem először látott személyesen. 
A férfiról csak Livia által tudhatunk meg dolgokat. A kissé betegeskedő Octavianus, akit a lány Taviusnak hívott, egy határozott embernek mutat be, akinek egyetlen célja volt, megbüntetni azokat, akik a fogadott apja ellen szövetkeztek. Hiszen a történet nem egyszerű cselekménnyel kezdődik, hanem Julius Caesar halálával. 
Viszont a történet során Livia nemcsak a jó tulajdonságait árulja el az olvasóknak. Tavius igenis követett el hibákat. Makacs természetének köszönhetően gyakran ugrott fejest a megggondolatlan dolgok tengerébe, ahonnént csak segítséggel tudott kievickélni. Ugyanakkor szerette Liviát, aki viszont szerette őt. Tavius ezek mellett azt is megmutatta, hogy amit akar, az megszerzi. Ez nemcsak Liviával volt így, hanem az összes többi hódításával egyetemben, amit a hadseregével ért el. 


   Érdekes volt végig követni Livia Drusilla életének eseményeit, illetve látni olvasó szemmel, ahogy egy eszes, fiatal lányból, egy furfangos nővé cserepedik. Figyelemfelkeltő módon szövögette politikai hálóját, volt benne elég kurázsi, hogy kiáljon magáért, azonban mindig visszafogottan és leleményesen viselkedett, ha valamit el akart érni. Ugyanakkor segített második férjének, Taviusnak felvirágoztatni Rómát, az ott lakó emberek ügyeit pedig mindig szívén viselte. 
A történet azonban nemcsak politikáról és harcról szól, hanem a szerelemről is. Mivel Livia szemszögéből olvashatjuk a történetet, ezért kissé elfogult, főleg Augustus szempontjából. Hiszen egy szerelmes nő szerepét töltötte be, aki oda volt a férjéért. Azonban különbséget tudott tenni Tavius által elkövetett pozitív és negatív cselekvései között. 
Ezek mellett Phyllis T. Smith a családi kapcsolatokra is nagy hangsúlyt fektet a történet során. Ott volt például Octavianus testvére, Octavia, aki elég sokszor felbukkant a történet során. Az ő múltját és a vele történt eseményeket is megismerhettem. Illetve Marcus Antonius-szal is összekapcsolható az élete, mivel Octavia volt a felesége. A történet során megjelentek a gyerekek is: Livia és Tiberius Nero közös fiai, a kicsi Tiberius és Drusus, továbbá Tavius és Scribonia lánya, Júlia. S bár csak néha-néha említik őket, mégis, hatalmas szerepet játszanak a felnőttek életébe. Amellett a következő kötetben, A Palatinus-domb lányaiban ők kapnak főszerepet. 
A történetben az is megemlíthető, hogy egy kicsit beleleshettem a Livia jelenébe is. Hiszen ez a könyvet egy visszaemlékezésnek szánta mindenki számára. 
Szó mi szó, a számomra remek olvasmány volt, ami visszakalauzolt az ókori Róma világába, ami segítségével feleleveníthettem azokat az eseményeket, amiket a történelem órákon tanultam. Igaz, ezek csak megemlítés szintén voltak, mégis, sikerült visszahoznom a tanultakat. 

Csillagok száma:


Kedvenc idézetek:

„Az ő különcsége és az enyém nem ugyanazokban a dolgokban nyilvánult meg, mégis úgy tűnt, hogy egymáshoz illünk, mint egy törött cserép két darabja. Talán legbelül mi is éreztük ezt, és ez vonzott minket a másik felé.”

„A túlzott félelem gyűlöletet és kétségbeesett tetteket szül. Sok ember megbékíthető egy kis kedvességgel.”

„Kislánykoromban azt hittem, a szerelem az erényesek jutalma. Így írták le a filozófusok. A szerelem szerintük egy olyan ajándék, melyben csak az egységes lelkűek és a tisztaszívűek részesülhetnek. Abban a pillanatban viszont rájöttem arra, hogy a szerelem valami más: valami vadabb és felfoghatatlanabb. A lélek vonzódása? De még ez sem fedi le teljesen.”

2020. augusztus 13., csütörtök

Emily Wibberley – Austin Siegemund-Broka: Már nem a tiéd

  A könyv eredeti címe: Always Never Yours
Eredeti megjelenésének az éve: 2018
Oldalszám: 368
Magyarországi megjelenés ideje: 2020
Kiadó neve és helye: Móra, Budapest

Fülszöveg:

A tizenhét éves Megan Harper az örök második, mellékszereplő a saját életében is. Ráadásul exei rendre a vele való szakítás után találják meg a nagy őt. Szerencsére Megan nem az az önsajnáló típus, jobb híján továbblép, ezerrel készül a továbbtanulásra. Jövőre felvételizik az Oregoni Egyetem rendező szakára, ehhez pedig színészi tapasztalatra is szüksége van. A drámacsoport vezetője Jody ráosztja Júliát, minden színésznő álomszerepét. Megan azonban egyáltalán nem akarja ezt elvállalni. Fel kéne nőnie a szerephez, amelyet önbizalomhiánya miatt szíve szerint visszautasítana. A sors azonban mellé rendel egy segítőt, a fiatal és figyelmes drámaírót, Owen Okiát. A fiú drámaírói leckékért cserébe lelket önt a lányba, és szép lassan elhiteti vele, hogy senki más, csak ő lehet saját életének főszereplője és rendezője is. Ez a barátság azonban egy idő után mindkettejük számára egyre többet jelent. Te hogy fejeznéd be ezt a sztorit?


Számtalanszor találkozhatunk olyan történetekkel, amiknek a középpontjában Shakespeare Rómeó és Júlia című tragédiája kap szerepet. Ilyen témában írt például Suzanne Selfors a Mentsük meg Júliát! regényében, Leisa Rayven a Hitvány Rómeó könyvében vagy Róbert Katalin a 6 hét a világ című kötetében, illetve sok más szerző is, akiket, ha felsorolnák egy ideig itt ülnék a bejegyzés fölött.
De miért is hozom fel ezeket a könyveket? Nem másért, mint a Már nem a tiéd miatt, hiszen ebben a történetben ugyanúgy Rómeó és Júlia kapcsán ismerhetjük meg a szereplőket. Igaz, egy kicsit más kontextusban, mint a már említett könyvekben. Viszont ne szaladjuk ennyire előre. 
A szerzőpárosról - Emily Wibberley – Austin Siegemund-Broka - ennek a könyvnek kapcsán hallottam először, ami nem is csoda, hiszen elég friss íróknak mondhatóak. Az első közös regényük a Móra kiadó  által, most már magyar nyelven is megjelent Már nem a tiéd volt, amelyet 2018-ban adott ki a Speak kiadó. Ezután 2019-ben még két regényük is világot látott, valamint a honlapukon [link] számos könyveik fülszövege és megjelenési ideje is megtekinthető. 


     A Már nem a tiéd című kötet főhösnője, Megan Harper, akinek nagy álmai vannak. Rendező szeretne lenni. Ehhez azonban felvételt kell nyernie álmai iskolájába, az Oregoni Egyetemre, viszont ennek ára van: szerepelnie kell egy színdarabban. Megan jelentkezik is a dráma csoportjában a Rómeó és Júlia egyik szerepére, azonban egy nem várt következmény változtatja meg a hétköznapjait. Vagyis inkább, hogy pontosabban fogalmazzak, egy nem várt szerep. Ugyanis az óhajtott Montague-né helyett Júlia szerepét kell magára öltenie. S innentől kezdve Megan napjai egyre érdekesebbé válnak.
Őszintén bevallom, eleinte nem nagyon szimpatizáltam a lánnyal. Kicsit ellenszenves volt a viselkedése. Lehet azért, mert könnyelműsége a fiúk iránt nem nagyon jött be nekem. S bár igaz, hogy őt dobták, mégsem törődött a tettei után történt eseményekkel és nem érdekelte, hogy mit gondolnak róla mások. Csak sodródott az árral, így szerzett magának hírnevet, ami tetszett neki. Ez volt az a tulajdonsága, amit egyáltalán nem szerettem benne. Valójában akkor kedveltem meg igazán Megant, amikor jobban beleláthattam a mindennapjaiba, ezen belül megismerhettem a családját. Innentől kezdve kezdtem megérteni, miért érzi úgy, hogy lecserélhető mindenki számára. Hiszen elég fiatal volt, amikor egy nagy változás bekövetkezett a Harper családban, aminek az okát pontosan nem tudta. Igaz, látta a jeleit, de szüleiben lejátszódó érzéseket nem értette, nem is ismerte. 
Szerepet játszott nemcsak a színpadon, hanem a való életben is. Senki sem látott át az álarcán, még a legjobb barátnője, Madeleine sem. Egyetlen olyan személy akadt, aki képes volt színt vinni a lány életébe, s akinek megengedte Megan, hogy a valódi arcát lássa. Ő nem volt más, mint Owen Okita. 
Az ő személye talán elsőre jelentéktelennek tűnhet, ám ahogy megismerjük őt Megan szemén keresztül, úgy kezd egyre jobban kirajzolódni kicsoda is a fiú. Hiszen elég visszahúzódó természetű, aki könnyen elveszik saját gondolatai között, illetve egy-egy váratlan pillanatban előrántja a jegyzetfüzetét és írni kezd. Viszont, ahogy közelebb kerülnek egymáshoz, Owen nemcsak Megannak, hanem az olvasó számára is megmutatja valódi énjét. 
Nagyon szeretem a karakterét, mert egy rendes, kedves, ugyan akkor vicces fiút ismerhettem meg benne, aki képes fülig vörösödni, amikor Megan kétértelmű megjegyzéseket tesz neki. Ugyanakkor a megfelelő támasz a lány számára és a családja számára. Hiszen mindig segített a ház körül az édesanyjának, aki egyedül nevelte őt és az öccsét. Valamint a kistestvére is számíthatott rá, főleg ha leckeírásról volt szó. 
 
Maga a történet szép lassan épült fel. Először megismerkedhetünk a főszereplő lánnyal Megannal és beleleshetünk hétköznapi életének minden egyes percébe. S eközben a többi szereplővel is találkozhatunk. Ott van például Madeleine, Megan legjobb barátnője, aki tökéletesnek látszik. Határozott, céltudatos és szorgalmas lány, ám van egy hatalmas titka, amit még Megannek sem árul el. Viszont, amikor kiderül ez a lány számára, csalódik a legjobb barátnőjébe, és bevallom, mint olvasó, én is. Madeleine számomra a legpozitívabb és a legbecsületesebb karaktert jelentette, de amikor kifakadt Megannak és bevallotta mit tett a háta mögött, csalódtam benne. Hogy őszinte legyek, Megan helyében nem tudtam volna benne tovább teljes mértékben megbízni. És talán a lány is így gondolta a szíve mélyén, bár erre nem igazán nem tértek ki a történet során. Lehet, hogy Megan szívében mindig is ott lesz az a bizonyos tüske. 
Anthony a kedves, tehetséges, meleg srác, aki mindig számíthatott Megan segítségére. Ugyanakkor elég félénk és határozatlan, amikor álmai férfija a színre lép. Gyakran követett el hibákat, s mikor mérges  volt olykor azokon a személyeken vezette le a dühét, akik sokat jelentettek neki. Azonban ha kellett, mindig bátorított, s ez így volt Megan esetében is, amikor Júlia szerepében tündökölt.
Megan exei nem nagyon kaptak szerepet, kettőt kivéve. Az egyik Tyler, a dráma csoport szépfiúja és sztárja. Miután végetért a kapcsolata Megannal, folyton rászállt a lányra. Kötekedett vele, amit természetesen Megan nem hagyott. Az a karakter volt, aki szálka volt a szemembe. Nem tudtam őt megkedvelni, inkább gerinctelen féregnek tartottam, mint embernek a tettei miatt. 
A másik fiút viszont nem árulom el, mert nagy szerepet játszik Megan karakterének változásában. 
Természetesen a színen megjelennek a lány szülei is. Főleg az édesapja kap nagyobb szerepet a történetben, de néha az édesanyja is felbukkan. A lány küszködik a jelenlétükben, ami érezhető a könyvben. Illetve az is, hogy Megan nem meri elmondani nekik a félelmeit és arra sem vetemedik, hogy a szülei múltbéli problémáiról beszéljen velük, ami legbelül nagyon is bántja a lányt. 


A Már nem a tiéd olyan történet, amit akkor olvas az ember, ha ki szeretne kapcsolódni. Könnyed, vicces és romantikus regény, amiben el lehet merülni. Tudom, tucat ilyen típusú regény létezik, mégis, ez a történet valami mást rejt. 
A bejegyzés elején említettem, mennyire hasonlít azokhoz a könyvekhez, amiket felsoroltam. Lehet, pár ember a fülszöveg olvasása után azt gondolja, egy újabb Rómeót és Júliát alakító színész szerelméről lesz szó, de ez nem így van. Tyler és Megan kapcsolata nagyon ellenszenves, azonban a színfalak mögött más páros szerepel a középpontban. 
Az események szépen csordogálnak a maguk medrében, s a szálak lassan szövődnek össze. Egyáltalán nem éreztem azt a sietséget a tetőpont felé, amit néhány író követ el a regényeiben. Emily Wibberley és Austin Siegemund-Broka egy letisztult, átgondolt történetet alkottak meg az olvasók számára. Igaz, lehetett előre látni, hogy mi lesz a végkifejlett. Számomra az volt az izgalmas a történet során, ahogy a szereplők szépen lassan megkapták a saját happy endjét. 

Csillagok száma:



Kedvenc idézetek:

- Azt, hogy mindenkiből kijöhet néha az idióta Júlia. Vagyis ki kéne jönnie. Mert neki van mersze törődni a dolgokkal, és oké, sok hülyeséget megtesz emiatt, például könyörögni kezd a rendezőjének egy zsúfolt hall kellős közepén valamiért, amit egyáltalán nem érdemel meg - ezen a ponton Jody engedélyez magának egy halvány mosolyt. - Készen állok arra, hogy törődjek a dolgokkal. El akarom játszani Júliát, érted, a többiekért, akikkel egyútt dolgoztam és...önmagamért. Tényleg akarom.” 

Egy könyvet becsukhatsz, egy filmet leállíthatsz, de a színház ott lélegzik a szemed előtt, és esélyt sem ad, hogy gátat szabj az eseményeknek.”

2020. július 25., szombat

Jamie McGuire: Gyönyörű lángolás

A könyv eredeti címe: Beautiful Burn
Eredeti megjelenésének az éve: 2016
Oldalszám: 400
Magyarországi megjelenés ideje: 2016
Kiadó neve és helye: Maxim, Szeged


Fülszöveg:

Ellison ​Edson látszólag teljesen gondtalanul él. Frissen diplomázott, hatalmas bulikat szervez, és nincs más dolga, mint vásárolgatni és a barátaival lógni. De valami mégsincs rendben, és az érzés egyre gyötrőbben nyomasztja a lányt. Elli kétségbeesve próbálja magára vonni családja figyelmét, és közben teljesen padlóra kerül. Szülei úgy gondolják, azzal segíthetnek leginkább gyerekükön, ha szigorúbbak vele, ezért megvonják tőle a korlátlan anyagi támogatást. A lány így arra kényszerül, hogy munkát vállaljon. Ezzel egy csapásra feje tetejére áll a világ Ellie körül. A helyzetet csak nehezíti, hogy egy bulin megismerkedik Tyler Maddoxszal. A fiú is, mint ikertestvére, Taylor az alpesi tűzoltók tagja, aki erdőtüzek ellen harcol. Tyler kissé arrogáns, de végtelenül elbűvölő is, így a bulin Ellie-vel hamar egymásba gabalyodnak. A lány ugyan nem akar folytatást, de úgy tűnik, a srác nem éri be egyetlen estével. Ellie nem sokáig tud ellenállni Tylernek, ám elkövet egy olyan hibát, amit nem lehet jóvátenni.
Tyler érzései egyre inkább elmélyülnek, a lány szélsőséges személyisége és határozottsága lenyűgözi, de ahogy kezdi jobban megismerni, rájön, hogy Ellie belső démonai a Maddoxok legnagyobb ellensége lehet.


  Nagyon ritkán szoktam egy kiszemelt könyv olvasása előtt végig böngészni az értékeléseket, ugyanis elég befolyásolható vagyok ilyen téren. Ha elég sokan negatívan nyilatkoznak egy történetről, inkább mindig félre teszem és azt mondom magamnak: "Majd egyszer elolvasom". Ez így megy hónapokig, végül évek múlva kerül ismét kezembe a könyv.
Jami McGuire Maddox testvérek sorozatának könyveinél ugyanígy cselekedtem. Először elolvastam a regényt és csak utána az értékeléseket. És azt hiszem, jól döntöttem, mert erről a könyvről elég megoszlottak a vélemények és inkább sok negatívat olvastam róla, mint pozitív értékelést.

  Legelőször Ellie karakterével kezdeném, akit nagyon sokan nem kedveltek. Egyetértek azokkal a véleményekkel, hogy néha kicsit túlzás volt a viselkedése. Igen, párszor gyerekesen is viselkedett, főleg akkor, amikor a szülei is a képbe kerültek. Sokszor meggondolatlan és őrült volt. Teljesen más volt a magatartása, mint a többi Maddox testvér barátnőjé együttvéve. Mégis, ezért tetszett nekem Ellie és Tyler története. Kellett szerintem egy olyan karakter is, aki nem hasonlít a többiekre, nem volt tökéletes lány. Ellie Edson pedig  pont ilyen volt. Bevallom, én sem kedveltem az elején. Kicsit idegesített, hogy olyan felelőtlen és nem értettem a hisztijét, amikor a szülei megbüntették. Hiszen mit hitt? Miután végképp elveszítette a szülei iránta érzett reményüket, bizalmukat, majd marad minden a régiben? Az ezek utáni tettét sem díjaztam, ahogy azt sem, hogy Sterling egyszerűen kihasználta a lányt. Végül mindent rá akart kenni, mintha csak Ellie hibája lett volna az egész. De hahó, két ember kell az ilyen dolgokhoz!
Ellie-t akkor kezdtem megkedvelni, amikor úgy döntött, állást keres magának. Végre felfogta, hogy siránkozás helyett a saját sarkára kell állnia. Sokkal talpra esettebb volt, mint Falyn. Aki igaz, dolgozott és félretett, de mégis, unalmas egyéniség volt. Nem akart semmin változtatni, neki minden úgy volt jó, ahogy megtörtént. Igaz, egy valamit szeretett volna mássá tenni, amit megértek. Viszont Ellie-n lehetett látni, hogy ő igen is át akarja alakítani az életét. Egy olyan munkát vállalt, amiben még én is szívesen dolgoztam volna. Szinte magam előtt láttam a tűzoltóságot, az erdőtüzeket, azt, ahogy a lány próbált lépést tartani a gyakorlott lánglovagokkal, tűzoltókkal, akik minden erejüket bevetették, hogy megfékezzék az őrjöngő lángokat. Egy élmény lehetett ezt szemmel kísérni és közben dokumentálni is. 
Ellie nagyon sokat változott az állomáson töltött napokon, ami leginkább Tylernek volt köszönhető. Bár egyetlen dologról nem tudott lemondani és az az alkohol volt. Eleinte nem értettem, hogy Tyler vagy Abby - miután meg tudta a lány féltve őrzőtt titkát -, miért nem segít neki. Ám egy idő után megértettem. Ha egy alkoholista nem kér segítséget, akkor nem kell erőltetni, mert még nagyobb baj lesz belőle. Ezért Ellie 2.0 akkor tett csalódottá, mikor egy hülyeséget csinált Colorado Springsben, mert előtte eléggé jól kezelte szenvedélyét. Ha kint volt terepen nem ivott, mivel tudta, hogy veszélyes lenne. De ez megváltozott akkor, mikor egy nemleges választ kapott. Újra az a lány volt, aki nem akart lenni és a történet során kezdett ismét lesüllyedni, ahonnan már senki sem tudta visszahozni őt.
  Tyler karakterében nem csalódtam. Eddig is kedveltem őt, de a könyvet olvasva még jobban megszerettem. Ő és Travis holtversenyben az első helyen állnak a kedvenc Maddox fiúk listámon. Nagyon aranyos és kedves volt, ahogy próbálkozott Ellie-nél. Ugyanakkor kicsit lehetett volna határozottabb is, hiszen a lánynak szerintem erre lett volna szüksége. Azonban ezek ellenére mindig ott volt Ellie mellett, ha a munkája engedte. Amit szenvedéllyel és szeretettel csinált. Jó volt olvasni azokat a részeket, ahol Tyler az állomásról és az ott dolgozó bajtársairól, barátairól mesélt a lánynak. Ezek mellett mindig ott volt Taylornak, ahogy a testvére neki is. Akivel vállszélességgel álltak ki "kis" testvérükért, és ebben a csapattársaik is támogatták őket.

  Azonban a történetben nemcsak Ellie, Tyler, Taylor és az ő csapattársaik voltak szerepben. Sokszor felbukkant Finley Edson is, aki kicsit felszínes volt. Értem én, hogy rangidős, illetve, ő lesz a családjuk vállalatának vezetője, de akkor is. Kicsit úgy viselkedett, mint egy elkényeztetett hercegnő. Viszont, minden feltétel nélkül szerette a húgát, Ellie-t. Ha kellett bátorította, aggódott érte, próbálta a helyes útra terelni, ami nem nagyon sikerült neki. De Ellie mindig számíthatott rá és ez volt a lényeg. Igaz, volt egy-két nézeteltérésük is, de sohasem haragudtak a másikra. 
Jojo és Wick párosát nagyon szerettem. Az előbbi egy élénk, néha túl pörgő lány volt, akiben egy remek barátot is találhatott meg Ellie. Wick pedig annak a főnök szerepében tündökölt, akit véleményem szerint mindenki szeretne magának. Laza, megértő, de ha kell, tud szigorú is lenni.
Akiket a történet során nem kedveltem, azok nem mások voltak, mint a már említett Sterling és Paige. Főleg az utóbbival volt bajom. Állandóan ott legyeskedett Ellie körül, sokszor belevitte őt a rosszban és bajt kavart a lány és nővére között. Ezek mellett úgy állította be ezeket a dolgokat, mintha csak Ellie érdekébben viselkedett volna így, nem pedig a saját önző vágyai miatt.
Sterling pedig egy nyavalygó, mindig mást hibáztató és Finley bolond idióta volt. Másra hárította az általa elkövetetett hibákat, mintha ő egy angyal lenne, vagy nem is tudom mit hitt magáról. Azonban egy nagyon kicsi részem hálás neki, mivel akaratlanul ráébresztette Ellie-t arra, hogy igenis nagy bajba keveredett. 


  Ellie és Tyler története kicsit más volt, mint a többieké és ez főleg Ellie-nek köszönhető. Az élete tele volt bonyodalmakkal, olyan dolgokhoz nyúlt, amik illegálisak voltak és mindennapjait alkoholmámorban töltötte. De volt célja, még pedig, hogy fotózzon, és ezt megmutassa a világnak, amit tiszteltem benne a sok rossz tulajdonsága ellenére. Ezek mellett ott volt Tyler mellett. Igaz, sokszor eltávolodott a fiútól, de mindig visszatért hozzá. Tyler pedig küzdött a lány szerelméért, miközben azt csinálta, amit igazán szeretett, s amiért rajongott. A plusz az volt a számára, hogy Ellie mellett az ikertesvérét is maga mellett tudhatja.
Nagyon szerettem a Gyönyörű lángolás regényt. Nem lett kedvencem, de élveztem olvasni. Sokszor bosszankodtam a szereplőkön, azonban voltak olyan pillanatok is, amikor felnevettem egy-egy mondaton. Igaz, nem tökéletes! Hiányoznak belőle olyan dolgok, amik kiegészíthették volna a történetet, de ezt inkább az írónő stílusának tudtam be. Bár kicsit sajnálom, hogy csak Ellie fejébe láthattam bele. Szívesen olvastam volna Tyler gondolatait is, leginkább egy-egy olyan résznél, amikor az általa szeretett lány lehetetlenül viselkedett. De ez nem csak nála van így, hanem a többieknél is. Kivéve a legfiatalabbik Maddoxot, aki ugye egy saját könyvet is kapott. 
 Végezetül, tényleg sajnálom, hogy az Jamie McGuire csak a lányok szemszögéből mesélte el a Maddox testvérekkel való találkozásokat és szerelmük kialakulását.

Csillagok száma:



Kedvenc idézetek:

A kezemben vittem a gépemet, mert így könnyebb volt megörökíteni a kimerült, fülig kormos férfiak fáradt caplatását az erdőben, akiknek egyetlen ember sem mondott köszönetet azért, hogy számtalan mérföldön át fák és otthonok ezreit mentették meg. A lakosság sohasem fogja megtudni, mi történt itt, mi volt a valóság, sem azt, hogy a tűzoltók milyen keményen törték magukat, hogy ne tudják meg. Az egyetlen bizonyíték a magunk mögött hagyott felperzselt föld volt.” 

– Hülye fasz! – kiáltotta Tyler, és odacsattogott a fivéréhez. Olyan erősen ölelték meg egymást, hogy hallottam, ahogy az öklük egymás hátán csattan. Tyler képtelen volt uralkodni az érzelmein.