-->

2020. április 14., kedd

Tijan: Vészkijárat

A könyv eredeti címe: Anti-Stepbrother
Eredeti megjelenésének az éve: 2016
Oldalszám: 384
Magyarországi megjelenés ideje: 2019
Kiadó neve és helye: Könyvmolyképző, Szeged



Fülszöveg:

A mostohabátyám miatt iratkoztam be erre az egyetemre. 
De mi van, ha beleszeretek valakibe, aki pont az ellentéte?
Igen, kicsit naiv voltam, nehezen illeszkedtem be, és túlzottan a fantáziavilágomban éltem, de Caden Banks nagyon téved, ha azt hiszi, irányíthat.
Új család, új barátok, új élet… és új kihívások. 
Minden, amiről egy egyetemista élete szól: szerelem, buli, tanulás, siker, kudarc… és az élet nehéz kérdései is: veszteség, kétség, gyász.



Az utóbbi időben kicsit mellényúltam a romantikus történeteknek. Vagy olyat találtam, ami nagyon nyálas, vagy pedig olyan könyv akadt a kezembe, ami nálam a klisé kategóriába tartozik. Ez a könyv pont az utóbbihoz tartozik. A Vészkijárat az első könyvem Tijantól, így nem tudok véleményt mondani az írónőről. Viszont ez a könyve nem lett a kedvencem. 

Az alapötlettel már meggyűlt egy kicsit a bajom, hiszen úgy gondoltam, hogy ismét egy mostohabáty-mostohahúg páros szereleméről lesz szó, azonban ebben tévedtem. Summer egy ideális kapcsolatot képzelt el, ami nem valósulhatott meg. Egy részről azért, mert szerintem csak bebeszélte magának, hogy szerelmes Kevinbe. Másrészről pedig véleményem szerint Kevin egy óriási nőfaló és seggfej volt egyben, megáldva egy jó nagy adag önbizalommal és egóval. Illetve ott volt Caden is, aki a maga módjával próbált Summert rávezetni arra, hogy érzései a mostohabátyja iránt csupán képzetek. 
Summer egy vidám lány volt, akinek lelkében egy hatalmas lyuk tátogott. Először - még én is azt hittem - a viszonzatlan szerelem okozta ezt a szakadékot, de később kiderült róla, hogy nem így van. Élete során csak sodródott az árral. Nem titok, hogy elvesztette az édesanyját, ugyan kapott egy pótanyát helyette. Ha jól vettem ki a szavaiból, elég hamar belecsöppent egy új család életébe, ahol Kevin anyja szívesen átvette a szerető anya helyét a lány életében, amivel nincs is semmi baj. Viszont Summer ide-oda csapódott az elfojtott érzelmek hullámain. Öszintén bevallom, szerintem Summer és én nem lennénk jóban. Bár bírtam a poénjait, és ahogy viselkedett a többiekkel, mégsem érzem azt, hogy szerethető karakter. Ő számomra csak egy egyszerű lány volt a sok közül. Nem volt az a főszereplő, akit igazán meg lehetett volna kedvelni. A döntése miatt sokszor fogtam a fejemet. Csak azért ment arra az egyetemre, hogy összejöjjön a mostohabátyjával? Ez meggondolatlan és felelőtlen cselekedett volt!
Caden - a másik kiemelt karakter - helyzete sokkal másabb volt. Őt nagyon is meg tudtam érteni és megkedvelni. Nemcsak azért, mert rossz fiú imidzse ellenére bírt magával, hanem a családjához való hűsége miatt. Hiszen egy magának kellett megküzdenie a problémákkal, miközben ott voltak az öcséi is, akiknek a gondját kellett viselnie. Igaz, Marcus meg tudta vívni a maga harcait, mégis sokszor bajba keveredett. Főleg olyankor, amikor egy Maggie nevű lány is feltűnt a színen.  Ilyenkor viszont Caden mindig a segítségére sietett. Ezek mellett azonban minden egyes barátja számíthatott rá, illetve kisugárzása miatt sokan vezető egyéniségnek gondolták. Viszont én azért szeretem meg őt igazán, mert egy gondoskodó bátyként ismertem meg, ami tetszett benne. 
Kevint inkább negatív példának hoznám. Ő az abszolút olyan karakter, akit messziről elkerülnék, sőt kétszer is átgondolnám, hogy szóba álljak-e vele. Tipikus nőcsábász volt, akinek nem számított semmi. Bárkitől elcsábította a barátnőjét, sőt olykor több lánnyal is járt egyszerre. Igaz, a könyv vége felé próbált megváltozni és helyesen cselekedni, de ez nálam mit sem változtatott. Már maga a viselkedése is taszított, nemcsak a karakter jelleme. Pontosan tudta, mit kell mondania ahhoz, hogy Summer haragját vagy ellenszenvét elhárítsa. Sokszor inkább a pokolba küldtem volna Kevint Summer helyében, de a lány ilyenkor rettenetesen naiv volt. 


Summer és Caden története nem sokat adott nekem. Egyszeri olvasásnak jó volt, mert kikapcsolt és teljesen elfeledtette velem a hétköznapok terheit. Néha úgy éreztem, hogy valami hiányzik a történetből és néhol már túl sablonos volt. Kicsit bővebben olvastam volna még Colton betegségéről vagy a benne lejátszódó érzelmekről. Esetleg Caden fejébe is jobban bele lehetett volna vonni az olvasót, vagy Caden-Marcus-Colton testvéri kapcsolatát is bővebben megmutathatta volna az írónő. 
Summer karakterét pedig véleményem szerint kicsit jobban fel kellett volna építeni. Igaz, néha elég belevalónak mutatta magát, mégis hiányzott nekem valami a jelleméből. Az sem tetszett benne, hogy az egyik pillanatban még Kevinnel akart lenni, a másikban pedig már Cadent szereti. Hol az átmenet? Hol a teljes felismerés? Ezt valahogy az írónő kihagyta. 
Ugyan akkor voltak olyan részek, amik elég szívmelengetőek és humorosak voltak, mint például Avery és Summer barátsága, Diego törődése és stílusa. Azonban ezek sem voltak elegendőek ahhoz, hogy megszeressem a könyvet. Pedig tényleg igyekeztem!

Csillagok száma:


Kedvenc idézetek:
-

2020. március 20., péntek

Jennifer A. Nielsen: Az Árnytrón

A könyv eredeti címe: The ​Shadow Throne
Eredeti megjelenésének az éve: 2014
Oldalszám: 340
Magyarországi megjelenés ideje: 2015
Kiadó neve és helye: Könyvmolyképző, Szeged


Fülszöveg:

Egy ​háború. Túl sok véres csata. Vajon megmentheti-e a király az országát, ha a saját túlélése is kétséges? 
A háború elérte Carthyát. Az ország minden ajtaján és ablakán bekopogtat. És amikor Jaron megtudja, hogy Vargan király elrabolta Imogent, hogy térdre kényszerítse Carthyát, az ifjú király felismeri: az ő feladata, hogy vakmerő mentőakcióba fogjon. Ám minden, ami elromolhat, az el is romlik.
Barátai szétszóródtak Carthyában és a környező országokban. Utolsó, kétségbeesett próbálkozásként, hogy megóvja országát a pusztulástól, Jaron elindul talán utolsó útjára, hogy megmentsen mindent és mindenkit, akit csak szeret. 
Ám még pengeéles esze sem elég ahhoz, hogy elhárítsa a hatalmas veszélyt, ami őt és országát fenyegeti. Vajon útközben elveszti azt, ami a legfontosabb? És a végén vajon ki foglalhatja el Carthya trónját?


Elérkeztem a sorozat utolsó részéhez, amiért kicsit hiányérzetem van. Élveztem olvasni Jaron történetét, ami már a legelejétől felkeltette a figyelmemet. Szerettem olvasni szemszögéből a dolgokat és látni, hogy válik egyre felelősségteljesebb királlyá, hogyan küzd a népéért és a barátaiért. Azonban minden jónak egyszer vége kell, hogy szakadjon, ahogy ezt a sorozatot is be kellett fejezni.

Az utolsó kötet, Az Árnytrón egy erős kezdéssel indított, amin nem lepődtem meg, hiszen a második része érdekesen fejeződött be. Belecsöppentünk egy olyan háborúba, amit senki sem akart, kivéve Avenia királyát, Vargant, aki mindent megtett azért, hogy elpusztítsa Carthyát. Viszont nem számolt Jaronnal és annak akaratával, aki azt szerette volna, ha végetér ez a háború olyan hamar, mintahogy elkezdődött. De ezzel  akadt egy kis problémája, ugyanis nemcsak Avenia szállt szembe velük, hanem Gelyn és Mendewal is. Innentől kezdve Jaronnak komolyabb terveket kellett kieszelnie.
A történet se nem lassú, se nem gyors. Minden a saját útján történik, ami tetszett benne. Jaron sokat küzdött azért, hogy megmentse a birodalmát és az ottlakók életét. Sokszor rossz döntéseket hozott, ami miatt nemcsak saját életét kockáztatta, hanem másokét is. Néha egyes tervei dugába dőltek és áldozatokat követelt, de mindent megtett azért, hogy katonái és barátai, akik szintén a harcmezőt választották, biztonságban legyenek. Azonban a könyvben nemcsak Jaron hűségéről lehetett olvasni, amit a népe iránt érzett, hanem a nép tiszteletéről, bizalmáról, félelméről is, amit a királyuk irányába tanusítottak. Hiszen ott voltak vele, kiálltak érte és harcoltak mellette.
Roden a történet során a carthyai testőrség parancsokaként vette fel a harcot ellenségeikkel szembe, ugyanakkor azért is küzdött, hogy a barátját mentse. Hiszen Jaron ez volt neki, a barátja, akivel sok mindenen mentek keresztül. És ezt nemcsak ő érezte így, hanem Amarinda hercegnő és Tobias is, akik ebben a kötetben több szerepet kaptak. Ugyanis mindig ott voltak Jaron mellett, habár néha elváltak az útjaik, de a király számíthatott segítségükre, főleg a sebesülteknél. Akire viszont Jaron mindig támaszkodhatott, akiről tudta, hogy ott lesz vele a harcmezőn, és vállvetve harcol mellette, az Mott volt. A hű szolga, aki oly' sokszor szállt szembe a fiúval, s aki védte őt akár az élete árán is. Illetve ott volt még Imogen is, akinek ismét nem jutott nagy szerepe a történetben, azonban egy meghatározó karakter volt Jaron életében. A lány mindent megtett volna azért, hogy életbe tartsa a királyt, akár az életét is feláldozva. Ugyanis nemcsak barátjaként szerette a fiút.


Jennifer A. Nielsen egy ütős utolsó kötettel zárta le a trilógiát, amiben rengeteg sok esemény volt. Csak kapkodtam a fejemet. A szereplők nem nagyon tétlenkedtek, az egyik történés követte a másikat. A karakterek veszélyesebbnél veszélyesebb helyzetekbe kerültek, ahonnan vagy volt menekülési út, vagy elkapták őket. Jaron ezért elég sokszor megütötte a bokáját. Kicsit túlságosan is vakmerő volt és párszor belefutott Vargan kitárt karjai közé. Csak a szerencséjének és furfangosságának, valamint barátainak köszönhette azt, hogy megmenekült.
A háború rengeteg áldozattal jár. Carthya, Gelyn, Mendewal és Avenia is megtanulta a leckét a saját kárának az árán. Persze, a háborút nem Jaron országa indította, de mégis, sok áldozatot meg kellett hozniuk. De, ahogy szokták mondani, minden jó, ha a vége jó. Ez így volt Az Árnytrón végén is. Hiszen milyen történet az, ahol addig dúl a háború, míg az egész világ elpusztul? Mindig van egy győztes, ahol a jó emelkedik felül. S bár lehet, hogy nem mindig van így, ahogy a való életben sem.
Azonban Jaronék élete megváltozott a háború után. Mindenkinek teljesült az álma, s végül az ifjú király is azzal a személlyel köthette össze az életét, akivel mindig is akarta az első találkozásuk óta.

„És mindenütt béke honolt.”

Vagy mégsem? 
Lehet, hogy Jaron, Imogen, Roden, Tobias és Amarinda történetének még nincs vége?

Fülszöveg:

In a peaceful Carthya, Jaron leads as the Ascendant King with Imogen beside him – but the peace he fought so long for is not destined to last.
On a routine sea voyage, Jaron's ship is brutally attacked, and he is taken hostage. The mysterious captors and their leader, Jane Strick, accuse Jaron of unthinkable acts. They are also in possession of some shocking items – including the crown and sword that belonged to Jaron's older brother, Darius. The items unearth a past Jaron thought he had put behind him.
Though it seems impossible, Jaron must consider: Could Darius be alive? And what does Strick want from Jaron? Against his will, Jaron will be pulled back into a fight for the throne – and a battle to save his kingdom.

Megjelenése: 2020. október 06.

Csillagok száma:


Kedvenc idézetek:


„– Én sem cselekedtem volna jobban. Én sem bírtam sokáig, mikor azzal fenyegettek, hogy bántani fogják Tobiast, pedig ő még csak nem is olyan csinos.”

„Életemben a legőrültebb dolog, amit valaha megkíséreltem, az volt, amikor hétéves koromban kipróbáltam, mekkora ereje van egy régi katapultnak, méghozzá egy, a kastély udvarán álló céltáblán.”

„– Remélem, tudod, hogy mit csinálsz. 
– Ha nem, akkor te majd mindig ott leszel mellettem, hogy rámutass a hibáimra.”

2020. március 11., szerda

Jennifer A. Nielsen: A szökött király

A könyv eredeti címe: The Runaway King
Eredeti megjelenésének az éve: 2013
Oldalszám: 358
Magyarországi megjelenés ideje: 2015
Kiadó neve és helye: Könyvmolyképző, Szeged



Fülszöveg:

A ​királyság a pusztulás szélén áll. A király eltűnt. Ki éli túl?
Alig pár héttel az után, hogy elfoglalta a trónt, egy gyilkossági kísérlet veszélyes helyzetbe kényszeríti Jaront. A készülődő háborúról szóló pletykák beszivárognak a kastély falain belülre, Jaron pedig érzi a Carthyára lassan rátelepedő feszültséget. Hamarosan rá kell jönnie, csak akkor mentheti meg királyságát, ha lemond a trónról. De minél távolabb kényszeríti a sors a palotától, annál többet gondol arra, hogy vajon nem megy-e túl messzire?
Visszatérhet-e valaha? 
Vagy fel kell áldoznia saját életét, hogy megmentse országát?
A Hatalom-trilógia második része igazi hullámvasút, tele árulással és gyilkossággal, izgalommal és veszéllyel. 
Kövesd a hős királyt!


  A Hatalom-trilógia első része elég nagy nyomott hagyott bennem maga után. Egyszerűen letehetetlen volt. Miután kiolvastam, alig vártam, hogy a következő kötetét is magamhoz vegyem és nekiessek. Azonban volt bennem egy kis félelem is. Sajnos sok olyan könyvvel találkoztam már, amik könyvsorozatok voltak. Az első részükért odavoltam, de ahogy nekikezdtem a következő résznek, mélyrepülésnek éreztem az egész kötetet. Olyan érzésem volt, mintha csak kikényszerítette volna magából az író. Viszont A szökött királynál nem így éreztem. Már az első oldal megfogott és elrabolt magának. Ismét találkozhattam azokkal a karakterekkel, akiket megkedveltem az előző kötet olvasása során. És mi a legjobb benne? Hogy nem ugrottunk éveket, hanem csak napokat, heteket. Hiszen lényegében ott kezdődött a történet, ahol befejeződött.

Jaron király elfoglalta méltó helyét a trónon. Mindenki most azt gondolhatja, hogy akkor minden rendben is van. Azonban az írónő megcáfolta ezt. Hiszen Jaronnak elég sok mindennel meg kell küzdenie. Nem elég, hogy helytartói ellenszegülnek neki és szövetkeznek ellene, de Vargan király -Avenia uralkodója - is nyíltan megfenyegeti. Ezek mellett a családja temetésén az aveniai kalózok megtámadják őt és ultimátumot  adnak neki. Mi ennél rosszabb? Hogy a kalózok követelését nem más továbbítja, mint Jaron barátja, Roden, aki csatlakozott hozzájuk. Az ifjú király élete ismét tele lesz bonyodalmakkal és kalandokkal. Hiszen, ha meg akarja menteni a királyságát és a barátait, csak egyetlen dolgot tehet: egy újabb öngyilkossági akcióba kezdeni.

„Az éjszaka minden egyes perce egy lépéssel közelebb taszított a halálomhoz, és a lehetőségeim egyre jobban szűkültek. Egyre tisztábban láttam, hogy mit kell tennem, bár biztos voltam benne, hogy esélyem sincs rá, hogy véghez tudjam vinni. Így vagy úgy, de szembe kellett néznem a kalózokkal.”


Az első kötetben egy felelőtlen gyereknek tűnt Jaron, aki kiakart bújni minden teendő alól és élni a saját, megteremtett életét. Azonban volt benne egy kis ravaszság, temérdek bátorság és természetesen szemtelenség is. Ennek köszönhette azt, hogy belekeveredett egy olyan helyzetbe, ahonnan nem tudott menekülni. Vagyis inkább egy olyan ember kezébe került, aki nem engedte el. Bevin Conner mindent megtett volna azért, hogy a hatalomra kerüljön. Csakhogy Jaron Sageként keresztbe tett neki.
Jaron hatalmas változáson ment keresztül a regény során, amin nem csodálkozom. Ugyanis nemcsak a saját életét kellett megmentenie, hanem az országának lakóiét, a hűséges embereiét és a barátaiét együttvéve. Illetve egy olyan embert is vissza akart hozni és maga mellé állítani, aki elpártolt tőle. Ezért fel kellett hagynia életének azzal a részével, amibe csupán pár hete cseppent bele és ismét visszatérni oda, ahonnan elindult. Ez idő alatt rengeteget változott. Sok mindenen ment keresztül és találkozott néhány olyan személlyel, akik előre vitték az útján. Azonban nehéz döntéseket is meg kellett hoznia, amik miatt az életét kockára tette. Ezekben a pillanatokban már nem volt olyan, hogy az egészet csak maga miatt csinálta. Inkább jobban törődött azzal, hogy a barátai életét és országát mentse meg. Előre helyezte Carthyát, Amarinda hercegnőt, Imogent, Tobiast és Mottot. Igaz, sokszor megbántott másokat a viselkedésével, de ezt azért tette, hogy megvédje őket, ami egy jó pont volt a számára.
Viszont nemcsak ő változott meg, hanem a többiek is. A kötetben egy kicsit többet tudhattam meg Tobiasról, valamint Mott-ról. A karaktereik az első részben kicsit negatívak voltak a számomra, de ahogy jobban elmélyültem a könyvbe, úgy szerettem meg őket is. Főleg Mott volt ilyen személy. Őt ugyanis az elején gyűlöltem, mivel Conner szolgálatában állt és ott bántotta Jaront, ahol tudta. Mégis, a kötet végén rokonszenves lett. Viszont A szökött királyban megkedveltem, ugyanis teljes vállszélességgel a király mellett állt és védte őt. Bár Mott-nak elég nagy türelmet kellett tanusítania Jaron mellett, ugyanis a fiú sokszor kihúzta nála a gyufát. Ezek a részek mindig mulatságosak voltak és jókedvre derítettek.
Amarindáról azonban sajnáltam, hogy nem tudtam meg többet. Elég érdekes karakter volt. Igaz, kicsit kételkedtem benne, amikor Jaron egyik helytartója iránt tanúsított bizalmat, de miután kiderült, hogy csak a fiúnak akart segíteni, megnyugodtam. A lányban az is tiszteltem, hogy hűséges apja esküjéhez. Hiszen először Dariushoz ígérték, majd Jaronhoz. Azonban ő nem rendült meg ettől. És miután kiismerte Tobias segítségével az árva fiút, mindent megtett azért, hogy segítsen neki. Sőt, Jaron Amarinda hercegnőben egy újabb szövetségre lelt.


A szökött király egy olyan történet volt, ami tele volt izgalmakkal. Több okból vált kedvencemmé a könyv. Az egyik Jaron viselkedése, ami azt bizonyította, hogy igenis fontos számára Cathya és annak lakói, valamint barátaiért bármire képes. Ugyanis nemcsak azért ment a kalózokhoz, hogy legyőzze őket, hanem Rodenért. Azért a fiúért, akivel Conner házában szövetséget kötött, s aki elárulta őt. Mégis Jaron azt szerette volna, ha ez a fiú ott harcol mellette. A másik Imogen és Jaron kapcsolata. Ezt az első résznél sem fejtegettem, mivel bonyolult. Az érzéseik bonyolultak és összekuszáltak. Imogen szereti Jaront, viszont tudja, hogy nem állhat a fiú és Amarinda hercegnő esküvője közé. Jaron számára pedig fontos Imogen, csak nem tudja, miért is. A harmadik ok pedig a kalóz szál. Mindig is oda voltam ezért az ápolatlan társaságért, mert szerintem érdekes életük volt. Bár a mostani érdeklődésemet Jaron keltette fel velük, akinek elég belsőséges viszonya lett velük. Ezért is várom annyira, hogy tovább folytathassam a harmadik kötetet, Az Árnytrónt (amibe a napokba belekezdtem). Hiszen ez olyan helyzetbe kerültek, ahonnan csak egy hatalom kerülhet ki győztesen.

Csillagok száma:


Kedvenc idézetek:


„– Álmos vagy? – kérdeztem. – Kimaradt a délutáni pihi? 
– Csitt! – Fink morcos hangneme meglepett. Azt hittem, már sikerült kőbe vésnünk, hogy barátságunk alapszabálya kimondja: én vagyok a harapós.”

„Olyan volt, mintha minden, ami Sage-dzsé tett, visszaáramlott volna belém abban a pillanatban, ahogy ott álltam a ruhájában. Az ösztön, hogy trükközzek, amikor csak tudok, és hazudjak, ha szükség van rá. Az érzés, hogy nem számít, milyen keményen próbálkozom, sosem leszek több egy csatornapatkánynál.”

„Lehetséges, hogy egy király olyan távolra meneküljön önmagától, hogy végül megszűnjön különlegesnek lenni?”

2020. február 24., hétfő

Jamie McGuire: Fény a szívemben

 A könyv eredeti címe: All the Little Lights
Eredeti megjelenésének az éve: 2018
Oldalszám: 444
Magyarországi megjelenés ideje: 2020
Kiadó neve és helye: Maxim, Szeged


Fülszöveg:


Amikor ​Elliott Youngblood először kiszúrja magának Catherine Calhount, ő csak egy fiú egy kamerával, aki sosem látott még szomorúbb és egyben gyönyörűbb valakit. Mindketten kívülállóknak érzik magukat, de egymással gyorsan barátságot kötnek. Azonban amikor Catherine-nek a leginkább szüksége lenne a fiúra, neki el kell hagynia a várost.
Amikor Elliott végül visszatér, ő és Catherine már teljesen más emberek. Ő egy sztár a középsuliban, igazi menő sportoló, Catherine pedig minden szabad percét anyja titokzatos reggeliztető panziójában tölti. A lány sosem bocsátott meg Elliottnak azért, hogy magára hagyta, de a fiú elhatározza, hogy mindenképp visszaszerzi a barátságukat… és a lány szívét is megkaparintja.
Épp amikor Catherine már kész arra, hogy újra megbízzon benne, Elliott egy hely tragédia gyanúsítottja lesz. A városban növekvő feszültség és gyanú ellenére Catherine két kézzel kapaszkodik a szerelmükbe. Azonban egy mindent elsöprő titok, amit Catherine mélyen eltemetett, elsöpörheti a maradék reményüket is a boldogságra.



   Számos könyvet olvastam az írónőtől. Az első könyvem tőle nem más volt, mint Az őrző 2014-ben, amiért teljesen odáig voltam. Azonban most visszagondolva a teljes trilógiára, nem tudom miért. Esetleg azárt, mert akkoriban nagyon szerettem az angyalos sztorikat. Ez viszont megváltozott, ahogy teltek az évek és én is mondhatni felnőttem. Elvesztette a maga varázsát, így el is ment kedvem az írónő munkásságától. Egészen míg 2017 környékén kezembe nem akadt a Veszedelmes sorscsapás. Ez egy kicsit sokkal komolyabb hangvételű volt, így kezdett a szívemhez nőni újra Jamie McGuire. Azonban ezzel a könyvével újabb plusz pontot kapott tőlem. Érdemes volt beruházni a regényre. Ugyanis - szerintem - ez a  történet kicsit sötétebb és elgondolkodtatóbb, mint a többi műve.

   A könyv elején megismerkedhettünk Catherine Calhounnal és Elliott Youngblooddal, valamint Oak Creek városával. A két fiatal teljesen más családból származott, mégis van bennük valami közös. Míg Elliott a csernoki indián törzshöz, addig Catherine és családja egy teljesen más klánhoz tartozott. Két különböző törzs, de egy valami összekötötte őket: az emberek rosszindulata. Hiszen a többi "fehér ember" megvetette őket és lekezelően bántak velük. Ezért sem szerette azt a helyet Kay, Elliott édesanyja és nem is akarta, hogy a fia ott maradjon. Azonban Elliott minden nyáron visszament nagynénjéékhez, Leigh és John Youngbloodhoz, mert szerette az ott töltött időt és a várost is. Ezek mellett Leighék házában nyugalom fogadta és nem kellett elszenvednie apja dühkitöréseit.
Catherine és Elliott találkozása egy kicsit furcsán indult, de a két fiatal hamar összebarátkozott és nem sokára együtt járták a város utcáit. Kedvenc helyük a Braum volt, ahol elég sokszor megfordultak. Természetesen Catherine életének megkeserítői örömére, ám Elliott mindig kiállt a lány mellett. A barátságuk a napok és hetek elteltével egyre jobban kezdett elmélyülni, ám egy tragikus halál és egy makacs anya miatt a két fiatalnak el kellett válniuk egymástól minden magyarázat és búcsú nélkül.
Két év telt el, mire ismét találkoztak. Elliott személyiségileg nem változott, de Catherine  elég sok mindenen ment keresztül. Ezáltal teljesen elszigetelődött két barátjától, Minkától és Owentől. A lány Elliottot is távol akarta tartani magától, de a fiú túl makacs természetű volt és mindvégig azt tervezte, hogy visszaszerzi Catherine bizalmát.

„Még láttam Catherine-t a visszapillantó tükörben, ahogy az ablakban áll. Vajon szabadságról ábrándozott, vagy örült, hogy az üveg elválasztja a gyűlölködő világtól?”

Elliott az egyik kedvenc karakterem volt. Miután visszatért Oak Creek-be, elég határozott jellemmé fejlődött. A fényképészet iránti vágya továbbra is megmaradt, ahogy a Catherine iránt érzett érzelmei is. Ezek mellett határtalan makacssága és kitartása lenyűgöző, illetve, ahogy az is, hogy védeni próbálta a szeretett lányt. Azonban  az ő családi háttere sem leányálom, ami miatt dühkezelési problémái vannak. Viszont van két remek ember mögötte, akik mindig ott vannak mellette és támogatják. Valamint azt is szeretem benne, hogy olyan szerény. Hiszen remek futball játékos, mégsem hiszi, hogy kapna ösztöndíjat.
Catherine a másik kedvencem. Egy aranyos lányt ismerhettem meg benne, aki kezdett kiállni magáért, mégis volt benne egy kis félsz. Bizalmatlansága kicsit feszélyeztette, de leküzdötte, amikor Elliott a közelébe volt. Azonban sok mindent ki kellett állnia. Nem elég, hogy két évvel ezelőtt egy tragédia tönkre tette a családját, de újabb gondokkal kellett megküzdennie. Az iskolában küzdenie kellett Presley-vel és bandájával, akik pokollá tették a mindennapjait. Valamint az idő folyamán a házukból egy Juniper nevű szállodaszerűség lett, ahová az állást kereső vagy megpihenésre vágyó utazók betérhettek. Ez Catherine minden idejét lefoglalta, valamint az is, hogy feltartsa a látszatott. Ugyanis a szállót és a vendégeit egy sötét titok lengte körül.


Rengeteg karaktert ismerhettem meg a könyv olvasása során. Főleg azokat, akik a Juniperben szálltak meg. A vendégek élete és személyisége nagyon szépen ki volt dolgozva, remek háttér történetekkel voltak ellátva, holott csak néhányuk kapott jelentősebb szerepet. Ezek mellett számos olyan egyéniséggel is találkozhattam, akik  még jobban előre vitték a történetet. Ilyen volt Sam és Madison, Mr. és Mrs. Mason, akikről csak későbbiekben lehet meg tudni, hogy kik is valójában.
   Ezért szívem szerint öt csillagot adnék rá, de nem tudok elvonatkoztatni pár ténytől. Az egyik az időben való ugrálás. Számomra kicsit zavaró volt, hogy az egyik fejezetben még három nap volt a karácsonyig, a másikban pedig már azt emlegették, hogy végre itt a szünet. És ez nem csak egyszer fordult elő. Egy részből megértem, hiszen el lehetett kerülni az unalmas részeket, viszont így olyan volt, mintha a karakterek átaludtak volna pár napot, az olvasó pedig átugrott volna pár oldalt. A másik, ami zavart az Tess karaktere. Ő néha minden előzmény nélkül felbukkant, aztán eltűnt. Hol unalmában beszélgetett Catherine-nel, hol pedig kiosztotta a lányt. Nem tudtam, hova rakjam őt. Egyáltalán semmi lényeges információt nem tudtam meg róla. Illetve ott van Elliott és Catherine szerelmének a története. Csak akkor értettem meg, amikor a fiú megmutatta annak a doboznak a tartalmát a lánynak, amit eddig rejtegetett. Előtte azt hittem, hogy mindaz, ami a könyv elején olvasható volt egy nyár alatt történt.
Mégis, maga a történet izgalmas és aranyos volt. Főleg Catherine és Elliott miatt, akik minden megtettek, hogy megvédjék a másikat, illetve, hogy segítsék egymást. Hiszen Ellott nem lett volna az a fiú Catherine nélkül, és Catherine sem szabadult volna meg a saját démonjai elől Elliott nélkül.

Csillagok száma:



Kedvenc idézetek:

„- Tehát egy nindzsa lesifotós vagy? Elég hátborzongató.”

„Madison alsó ajka megremegett. - Akkor is barátom maradsz, ha sírok?”

2020. február 17., hétfő

C. S. Lewis: A varázsló unokaöccse

 A könyv eredeti címe: The Magician's Nephew
Eredeti megjelenésének az éve: 1955
Oldalszám: 204
Magyarországi megjelenés ideje: 2017
Kiadó neve és helye: Harmat, Budapest


Fülszöveg:
Narnia ​birodalmának titokzatos történetét hét kötetben mondja el a világhírű angol szerző, C. S. Lewis, ezek közül az első, Az oroszlán, a boszorkány és a ruhásszekrény címűt vitte filmre a Walt Disney Pictures és a Walden Media.
A Narnia Krónikája a Jó és Rossz örök háborúját meséli el. Olykor a csatamezőn, nyílt küzdelemben csap össze a fény az árnnyal, máskor a szív rejtett zugaiban. Ám legyenek az ütközetek akár a lélekben, akár a harcmezőn: minden összecsapás meghatározó erejű.
Olyan utakon kalandozhatunk, amelyek a világ végére vezetnek, fantasztikus lényekkel köthetünk ismeretséget, megtudjuk, mi az árulás, mi a hőstett, mit jelent megnyerni vagy épp elveszíteni egy barátot. Kalandos utazás ez a fantázia birodalmában, ugyanakkor a legmélyebb valóságban. Kiadónk sorozatban jelenteti meg a rajzokkal illusztrált hét kötetet. Sorozat ez, melyben minden mű önmagában is teljes egész, önállóan is lenyűgöző olvasmány. Kezdődjék hát meg a kalandok sora!
A NARNIA KRÓNIKÁINAK ELSŐ KÖTETE: A varázsló unokaöccse
Tudni szeretnél valamit Narniáról? Ez az a birodalom, ahol megszólalnak az állatok, ahol a legváratlanabb pillanatban egy boszorkány karmai közé kerülsz, ahol a Jó akaratából új világ születik. Ahová véletlenül keveredik a két barát: Digory és Polly. Ha kinyitod a könyvet, őket kísérheted el e titokzatos világba. Abba a világba, ahol semmi sem lehetetlen.



   Mindig is foglalkoztatott, hogyan is alakult meg Narnia, vagyis, hogy mi úton-módon született meg a hely. És végre választ kaptam. Nagyon szerettem magát a filmet, ám el kell, hogy mondjam, a könyv sokkal többet adott, mint képzeltem volna. Igaz, az elején sokat szenvedtem vele. Az első 30-40 oldal kissé nehézkesen ment a számomra, ugyanis túl unalmasnak találtam. Ám, amikor elérkeztem az izgalmas részhez, egyre jobban kezdtem élvezni a könyvet. 
   A varázsló unokaöccse két fiatal, Digory és Polly történetét meséli el, beleszőve pár olyan személyt, akik meghatározó szerepet töltenek be a történetbe. A könyv elején meg tudhatjuk, hogyan ismerkedett meg Digory és Polly, ami szerintem a maga nemében túl gyorsan történt. Lehet, hogy én voltam zárkózott gyerek, de nálam nem zajlott ilyen gyorsan egy idegennel való megismerkedés, barátkozás. Azonban az ő esetükbe teljesen máshogy történt. Nem sokára barátokká váltak és együtt játszottak addig a napig, amíg meg nem találták a titkos padlás szobát és a különleges gyűrűket. Valamint bele nem botlottak Andrew Ketterley-be, Drigory nagybátyjába, aki - ha mondhatni ilyet - nem volt ép elméjű. Ő volt az első személy, akitől kicsit tartottam, viszont Andrew lett az az illető is, aki elindította az eseményszálakat. Ugyanis bevezette a gyerekeket egy olyan világba, ahol nem volt bánat, nem volt szomorúság és hangzavar, csak csend, béke és nyugalom. Hogy volt erre képes? Andrew Ketterley mondhatni egy kezdő varázsló volt, aki csak kísérletezgetett. De mivel nem voltak élő alanyai, ezért nem tudta, hogy feltevései igazak-e. Azonban Digory és Polly felbukkanása előny volt a számára, hiszen most már valós embereken is ki tudta próbálni a gyűrűk hatalmát. Ennek a segítségével, vagyis inkább hibája miatt jutott Polly egy olyan helyre, ahol egy erdő terült el öt tóval a közepén. Később Digory is csatlakozik a lányhoz, így együtt fedezik fel a gyűrűk segítségével a területet. Ez addig érdekes és izgalmas volt a számukra, míg egy olyan helyre nem csöppenek, ami tele volt kőszobrokkal, s míg el nem követtek egy hatalmas hibát. Illetve, amíg Drigory meg nem kongatta a harangot. És számomra innen kezd csak érdekessé válni a történet. 

„- Nesze! Remélem, most már meg vagy elégedve - fújta ki a mérgét Polly. 
- Hát, mindenesetre ezen túl vagyunk - mondta Digory. 
Mind a ketten ezt gondolták, de soha életükben ennél nagyobbat nem tévedtek."

Digory Ketterley jószívű, de egy kicsit kíváncsi gyerek, aki mindent megtenne annak érdekében, hogy az édesanyja meggyógyuljon. Polly miatt képes hadakozni a nagybátyával, aki minden lelkiismeretfurdalás nélkül becsapta a lányt. Illetve elmegy egy olyan helyre, ahol még sose jár, sőt senki sem tud róla semmit, hogy megmentse barátját. Kíváncsi természete miatt azonban bajba sodorja mindnyájukat, de képes felelőséget vállalni a tettei következményeiért és tud bocsánatot kérni azoktól, akiket megbántott, és akiknek kárt okozott. 
Pollyról külön véleményem nem fogalmazódott meg. Ő is egy kedves, öszinte gyerek, akinek ami a szívén, az a száján, de úgy érzem, a karaktere háttérbe lett szorítva. Lehet, hogy csak nekem tűnik így, de Polly jó formán csak akkor került központba, amikor Digorynak szüksége volt rá. Azonban azt el kell mondanom, hogy a lány nagyszerű barátja és segítőtársa volt a fiúnak. 
Andrew Ketterley volt az a karakter, akitől kirázott a hideg. Nemcsak azért, mert önző és nagyra vágyó ember volt, hanem amiért érzéketlenül viselkedett a gyerekekkel. Semmi megbánást sem tanusított a történtek miatt, sőt még Digoryékat hibáztatta mindenért. Pedig ő volt az egészért a felelős szerintem, hiszen ha nem lettek volna azok a gyűrűk, Pollyék sem kerültek volna arra a helyre és Digory sem ébreszette volna fel Jadist, a királynőt.



    A könyv olvasása során olyan dolgokra kaptam magyarázatot, amiket a film nézése során sose tudtam megválaszolni. Mint például az utcai lámpa oszlop ott létét, Narnia létrejöttét vagy a szekrény rejtélyét. Most viszont mindenre fény derült, aminek örülök. Azonban nemcsak ezek miatt tetszett meg végül a könyv. Mint az értékelés elején is megemlítettem, az első 30-40 oldal számomra kínkeserves volt. Elég gyakran tettem félre a könyvet és kezdtem bele egy újabb regénybe. Lassan már ott tartottam, hogy félbehagyom az egészet, de megjelent Jadis és onnantól kezdve nem hagytam abba a regény olvasását. Lehet azért, mert vártam a főgonoszt, az ellenséget, hiszen ilyen típusú könyvekben mindig kell lennie egy rossznak is. Bár nem rá számítottam, mégis a felbukkanása egy újabb kérdésre adott a választ, ugyanis Jadis elég jelentős szerepet fog betölteni a második kötetben is.
Szó, ami szó a végére megtetszett a könyv és merem ajánlani mindenkinek. Főleg, akiket annyira elvarázsolt Narnia birodalma, mint engem, illetve azoknak is, akik kicsit el akarnak szakadni a komolyabb könyvektől. Ez a történet ugyanis arról szól, amiről mindenki álmodott. Hiszen ki nem akart gyermekkorában, vagy esetleg felnőtt fejjel elmenekülni egy olyan világba, ahol királyok és királynők élnek, ahol varázslatok történnek, és ahol beszélő állatok jelennek meg előtted?

Csillagok száma:



Kedvenc idézetek:


„Ki hallott már beszélő salátáról?”

„– Mármost, uram – szólalt meg hivatalos komolysággal a buldog –, tisztázzuk, mi maga voltaképp? Állat, növény vagy ásvány?”

„– A keservét! – szakadt ki Digoryból. – Lennék csak egy kicsit nagyobb, akkorát húznék be Andrew bácsinak!”

2020. február 7., péntek

Jennifer A. Nielsen: A hamis herceg

 A könyv eredeti címe: The False Prince
Eredeti megjelenésének az éve: 2012
Oldalszám: 342
Magyarországi megjelenés ideje: 2014
Kiadó neve és helye: Könyvmolyképző, Szeged


Fülszöveg:

Egy ​merész terv borzalmas útra és az árulás szélére sodor egy árva fiút.
Carthya királysága polgárháború szélén áll. Hogy egyesítse a széthúzó népet, Conner, egy nemesember a királyi udvarból, ravasz tervet eszel ki: kitanít egy árva fiút, hogyan adja ki magát a király rég elveszett fiának, és bábhercegként trónra ülteti.
Négy árva verseng a szerepért, köztük a makacs Sage is. Sage tudja, hogy Conner szándékai nem éppen nemesek, de mivel saját élete is cérnaszálon függ, nem tehet sokat – el kell érnie, hogy Conner őt válassza, vagy nem kerül ki élve a kalandból.
Ahogy Sage az omladozó árvaházból Conner bámulatos birtokára kerül, egyre több hazugságra és árulásra derül fény, míg végül az igazság is kiderül, ami Conner minden tervénél veszélyesebbnek bizonyulhat.
Hihetetlen kaland tele veszéllyel, izgalommal és hazugsággal. Az utolsó oldalig fogva tartja az olvasót.


     Mindig is szerettem a fantasy könyveket, azonban az utóbbi időkben nem volt olyan kötet, ami megfogott volna. Azonban Jennifer A. Nielsen Hatalom-trilógiája megtörte a jeget. Az első része teljesen elvarázsolt és beszippantott magával. Akárhányszor abba kellett hagynom a könyv olvasását, mindig azt vártam, mikor vehetem ismét a kezembe. Nemcsak azért, mert lenyűgöző karakterek szerepeltek a könyvben, hanem főleg a történet miatt. Rengeteg csavaros fordulatra lehetett számítani, illetve váratlan eseményekre, amelyek talán kiszámíthatóak voltak, de az írónő ugyanakkor egy-egy mondatával el tudta bizonytalanítani az olvasóit. 

     De mit is kell tudni röviden a történetről? Nem titok, hogy egész egy elhatározásból kezdődött. Bevin Conner egy nemes ember volt a Carthya király udvarából. Mivel nagyra törő céljai voltak, ezért bármire képes volt. Így számára nagy lehetőség eredt Jaronból, Eckbert király legfiatalabbik fiából, aki négy évvel ezelőtt egy kalóz támadás során a tengeren életét vesztette, azonban testét nem találták meg. Ezért árvaházakat keresett fel és olyan fiú gyermekeket vette magához, akik valamennyire hasonlítottak az egykori herceghez. A kutakodása során összesen négy fiút vitt magával: Rodent, Latamert, Tobiast és Sage-et. Hogy miért tette? Nos azért, mint a fülszövegbe is olvasható, hogy valamelyiküket úgy állítsa be, mint Jaron, a rég elveszett fiú és trónra ültesse. Viszont nem azért, mert jót akart Carthyának és lakóinak, hanem önös érdekből. És itt kezd csak érdekessé válni a történet. Innentől kezdve az események felgyorsulnak és Sagenek, valamint társainak küzdeniük kell a címért. Bármi áron.

     Az egyik kedvenc karakterem nem más volt, mint Sage, akinek a szemszögéből olvashattam a könyvet. Ez fiú mindenre képes volt, főleg bajt keverni makacs természetével. Mindenben talált valami kifogást, sőt a szorult helyzetekből elég könnyen kihúzta magát. Nem volt olyan, amit nem tudott volna megoldani, bár volt olyan eset is, amiért küzdenie kellett. De nem csak ezért kedveltem őt. Saga ugyanis elég ravasz is volt, valamint gondolkodása is már volt, mint a többi szereplőnek a történetben. Mint a legtöbb karakternek, neki is voltak tervei. Túl akarta élni Conner kis játszadozásait, miközben be szerette volna teljesíteni saját vágyait. Ezt olyan furfangosan tette, hogy szinte senki sem jött rá, még én magam sem az olvasás közben. Igaz, néha felmerült bennem, hogy mi van ha, de mindig volt olyan tette, ami ezt megváltoztatta. Ezek mellett rettentően jókat nevettem csípős nyelvén. Mindig volt egy jó elszólása, vagy inkább beszólása Connernek és csatlósainak, valamint a vele mindent elszenvedő társainak.
A másik két karaktert, akiket eléggé bírtam a történet során azok nem mások voltak, mint Roden és Tobias, Sage sorstársai. Persze, mind a kettőjüknek volt vaj a fülük mögött, de azért szerethető karakterek voltak. Főleg, amikor egymás ellen áskálódtak és szövögették a terveiket. Azonban különleges esetekkor Sage mindig tudott rájuk számítani. Olyanok voltak, mintha barátok lettek volna. Azonban a hangsúly a minthán van...Ugyanis nem voltak azok. 
Aki viszont a legtöbb fejtörést okozta nekem az Mott, aki Conner egyik embere volt. Az ő karakterével sosem tudtam, hányadán állok. Néha utáltam őt és megvetettem a tettei miatt, azonban olyan pillanatok is voltak, mikor kedveltem, mert kedvesen bánt Sage-dzsel és védelmezte őt, amikor a fiú arra adott okot.


     Számomra egyáltalán nem volt zavaró, hogy az egész könyv egy fiú karakter szemszögéből íródott, sőt ez volt benne annyira felemelő. Hiszen kevés olyan fantasy könyvet olvastam, ami ilyen stílusban volt megírva. Emellett az is fő szempont  a számomra, hogy a központban nem a romantika, a mindent elsöprő szerelem kapott helyet, hanem inkább az ármány, a túlélés, a titokok és az összeesküvések. Ezért egy élmény volt a könyv és alig várom, hogy olvashassam a következő két részét. Ugyanis kíváncsi vagyok, hogy az írónő milyen izgalmakkal áll elő. S bár belekezdtem a második kötetbe, A szökött királyba, úgy érzem, hogy Jennifer A. Nielsen tartogat még meglepetéseket.

Csillagok száma:


Kedvenc idézetek:


„– Ha elbukunk, annak rettenetes következményei lesznek. Viszont, ha elérjük a célunkat, olyan jutalomban lesz részünk, amit most el sem tudunk képzelni.”

„Te elégedett vagy azokkal a döntésekkel, amiket hoztál?”

„Van egyáltalán olyan ember, aki fejet hajt a trón előtt, és közben nem képzeli el, milyen lenne, ha ő ülne rajta?”

2019. október 13., vasárnap

Jeff Wheeler: A királynő méregkeverője

A könyv eredeti címe: The Queen's Poisoner
Eredeti megjelenésének az éve: 2016
Oldalszám: 376
Magyarországi megjelenés ideje: 2017
Kiadó neve és helye: Könyvmolyképző, Szeged

Fülszöveg:

Egy fiúból férfi lesz – és nagyszerű ember. 
Severn Argentine király messzi földön hírhedt: trónbitorló, a törvényes örökösök gyilkosa, az árulás kegyetlen megtorlója. Kiskaddon hercege veszélyes játékba kezd, hogy a királyt letaszítsa a trónról… de veszít. Cserébe a király fogságába kell adnia fiát, Owent. Így ha a herceg hűsége ismét megrendülni látszik, azért a fia fizet az életével. 
Owen a király kémeit elkerülve és szövetségeseket keresve igyekszik túlélni a mindennapokat Királyforrás udvarában. Amikor azonban újabb bizonyíték derül ki apja árulásáról, és a sorsa megpecsételődni látszik, a fiúnak különleges eszközökre van szüksége. Meg kell mutatnia a bosszúszomjas királynak, hogy élve igenis nagyobb hasznát veheti. Az elkeseredett próbálkozásban pedig csakis egyvalaki lehet a segítségére: egy titokzatos nő, akinek valóban hatalma van élet, halál és sors felett.


Jeff Wheeler könyvére a Könyvmolyképző szeptemberi raktárvásárakor bukkantam rá. Mivel sárga matricás volt és nagyon tetszett a borítója, ezért felkaptam a raklapról. Nem is olvastam el a fülszöveget. Viszont, amikor hazaértem, leültem az ágyamra és elkezdtem nézni a szerzeményeimet. Átlapoztam őket és elolvastam a fülszöveget is. Amikor ehhez a könyvhöz értem, kicsit kérdőn néztem rá. Nem tudtam, hogy bele-e kezdjek, mivel egy ideje nem vettem fantasy könyvet a kezembe. Ám, amikor elkezdtem olvasni, úgy éreztem, ez kell nekem.

A történet egy családról szól, a Kiskaddonról. Viszont a könyv leginkább a legfiatalabb gyermek, Owen életére, hétköznapjaira összpontosít. Owen Kiskaddon mindössze 8 éves volt, amikor akarata ellenére a királyi palotába kellett mennie. Hogy mi ennek az oka? Nos, az édesapja elárulta Severt, Ceredigion királyát az Ambion Hill-i csatában. Így az uralkodó büntetés gyanánt az parancsolta Lord Kiskaddonnak, hogy egy gyermekét küldje el hozzá, hogy ott „lakjon”nála. Ez volt hűségének záloga.
Ezért a fiúnak Ceredigionba kellett mennie, ahol a királyi palotába élt a többi gyerekkel. Owen sorsa, élete teljesen felfordult és megváltozott. A szeretettben eltöltött mindennapjait felcserélte a félelemtől, a honvágytól átitatott hétköznapok. Félt megszólalni és nem tudta, kiben bízhat meg igazán. A napjai rettegéssel voltak tele, míg egy ismeretlen fel nem bukkant egy este a konyhában, ahol a kisfiú elbóbiskolt. Owen élete ettől kezdve fenekestül felfordult.

A királynő méregkeverője szerintem lenyűgöző volt. Igaz, az eleje kissé vontatottan kezdődött, de ahogy a kis Owen kezdte egyre jobban felfedezni a palotát, megismerni az ott lakó embereket és a megbúvó ismeretleneket, úgy vált egyre érdekesebbé. A kezdetben félős, megszeppent, hangját sem hallató gyermekből a könyv végére egy erőteljes karakter lett.
Owen körül rengeteg titok és ármány szövődött, amikre csak akkor derült fény, amikor tovább haladt a történet. Volt, ami rögtön megoldódott, de olyan is akadt, amire választ csak a történet utolsó oldalain lehet kapni.  Emellett a könyv olvasása során rengeteg szereplővel találkoztam, akiket kedveltem, de olyanok is akadtak, akik más érzelmeket váltottak ki belőlem. Viszont, amit kiemelnék: senkit sem utáltam. Ez nálam egy plusz pont egy történet során, mivel minden könyvben felbukkan egy-egy olyan karakter, akit az ember vagy gyűlöl, vagy pedig a halálát kívánja. Itt azonban nem volt. Bár volt pár személy, akiket nem kedveltem, mégis megértettem az indokaikat, esetleg viselkedésüknek miértjét.
És ha már itt tartunk, akkor kik is voltak a kedvenc szereplőim? Ez egy nehéz kérdés, ugyanis több is volt. Először ott volt a már oly’ sokszor említett Owen Kiskaddon, akinek karaktere, személyisége már a történet elején megfogott. A kora ellenére komoly gyereknek tüntette fel őt az író. Igaz, kezdetben még semmit sem értett, és nem tudta, szülei miért küldik egy idegen helyre. Azonban, ahogy zajlottak az események körülötte, úgy értette meg a dolgokat és próbálta feldolgozni azokat egy furcsa módon. Ám a könyv végére már egy agyafúrt és ravasz fiú lett belőle. A másik ilyen személy nem más volt, mint az északról érkező Elysabeth Victoria Mortimer. Az ő jelenléte a történetben nemcsak a cselekményszálakat borzolta fel és tette érdekessé, hanem cserfességével és akaratosságával az ember kedvét is feldobta. Harmadik karakter, akit kedveltem lady Mortimer nagyapja volt, Stiev Horwath. Az ő szerepe nem volt nagy, de mindig felbukkant. Első „találkozásnál” negatív karakterként tűnhetett mindenkinek, de szerintem egy kedves szereplő, akire érdemes figyelni. Mert hiába hűséges a királyhoz és tett meg mindent az ő nevében, illetve kérésére, arany szíve volt. Ez főleg Elysabeth és Owen jelenlétében lehetett észrevenni. Ahol bár csendben, de érzésekkel teli szemekkel követte a két fiatalt, és ha kellett, ott termett, hogy megvédje őket. S végül a titokzatos, falakban lakó árny, akinek nevét nem árulom el. Ő volt az, aki mindig felbukkant Owen mellett és segítette, tanítgatta őt. A legjobb barátokká váltak, sőt a kapcsolatuk talán mélyebb is volt. Titkokat árult el a fiúnak és megmentette őt a biztos haláltól.
Azonban e négy karakteren kívül más szereplő is felkeltette az érdeklődésemet. Nem mondhatnám, hogy kedvencek lettek, mégis számomra érdekes szereplők. Az egyik Ceredigion királya, Severn volt. Egy csúf karakter, sötét múlttal a háta mögött, akit próbált Jeff Wheeler negatív szereplőnek feltűntetni, mégsem tudta, mivel voltak olyan tettei az uralkodónak, amivel megváltoztatta a véleményemet. Bár egyes cselekedeteivel, illetve szavaival kiváltott néhány rosszalló fejrázást nálam az olvasás során. A másik karakter Dominic Mancini. Owen egy szökőkútnál találkozott vele. Ekkor még egy jelentéktelen szereplőnek tűnt, de végül kiderült ki is ő valójában. Elég leleményes fickó és titokzatos. Tudja, mit akar, de csak segítséggel képes elérni. Mégis, van benne – szerintem – valami más is. És nem pozitívra gondolok. Ezért is olyan is-is karakter számomra.

Összességében tetszett a könyv, sőt a kedvencem is lett. Nemcsak azért, mert egy kitalált történelmi hátteret dolgozott fel háborúkkal, királyi családfák hosszas leírásával, vagy főúri-, nemesi családok és azok tisztségeiknek leírásával. Hanem, mert volt benne ármánykodás, cselszövés, titkok, amik csak még jobban felkeltették az érdeklődésemet és lekötötték a figyelmemet. Illetve ott van még az érdekes végkimenetel is, ami nem lezárja a történetet, hanem egy újabb izgalmas kalandra invitálja az olvasót. Valamint megválaszolatlan kérdéseket hagy maga után: Owen és Severn kapcsolata szoros lesz talán?Mit tervez Ceredigion király Owennel? Mi lesz Evie és Owen jövője? 


Csillagok száma:


Kedvenc idézetek:


„– Owen, bátornak lenni nem azt jelenti, hogy nincs benned félelem. Bátornak lenni annyit tesz, hogy akkor is mész előre, amikor félsz. Sok bátor emberről tudom, hogy egy-egy csata előestéjén félelmet érzett. A félelem úgy ólálkodik az ember körül, akár a farkas a bárány körül.”


„A titkok mindig ki akarnak törni.”

„Bátornak lenni annyit tesz, hogy akkor is mész előre, amikor félsz.”

„A legtöbb embernek kevés képzelőerő adatott. Nem mernek nagyra törni.”